Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

V. Könyv- és folyóiratszemle - A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2006 (Balahó Zoltán)

számított foglalónak, de a kiválasztást jól kifejezte, és az ifjak fonóbeli életében kaptak szerepet (az ismerkedés és a párkiválasztás helyszínén). A továbbiakban a tárgyak alkotóit igyekszik azonosítani, levéltári forrásokat is igénybe véve. Kezdetben ritkán nevesítették meg az alkotót, inkább csak mint ügyes kezű, „faragó emberek" vannak megemlítve. Ekkor még a technika (ékfaragás, karcolás) és a motívum kincs is nagyjából azonosak voltak (mértani motívumok: hullámvonal, cikk-cakkvonal). A 20. század elejétől azonban Székelyföldön is megjelent a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), és a fafaragó tanfolyamokon tanulók új technikákat és ornamentikákat hoztak divatba. A régi csíki mintakincset részben kiszorították a (ma is divatos) virágos minták. A tanulmány végül kiegészül egy 42 tárgyat felvonultató tárgykatalógussal (tárgyfotóval, részletes leírással, adatokkal), egy rendkívül gazdag irodalomjegyzékkel és a forrásokat, valamint az adatközlök adatait tartalmazó jegyzékkel. A néprajzi témák legizgalmasabb dolgozata a boszorkányság Gyimesfelsőlokon való előfordulását vizsgálta és a rontáshiedelmek funkcióinak az elemzésével foglalkozott. Salló Szilárd szintén a Csíki Székely Múzeum néprajzkutató muzeológusa, aki munkája során nemcsak a kiterjedt irodalomra, hanem főként saját gyűjtéseire támaszkodott. Összesen hét személlyel készített interjút, akikről külön jegyzék található a tanulmány végén. A kutató a gyimesi csángó emberek tudatában élő boszorkánytípusokról ad részletes jellemzést, úgymint a fermekás, a gurucsás és a boszorkányos asszonyok „tevékenységéről", a hiedelemlények tudásának megszerzéséről és átadásáról. Ezt követően a rontásformák két nagy csoportjáról, az állatokra irányuló rontásról (elapad a tehén teje) és az egyénre irányuló rontásokról ír. Ez utóbbit el tudták érni (az arra érdemesek) „földön elhelyezett tárggyal, csinálmánnyal", az „urszita típusú" rontással (sorsvetés) és átokkal, valamint böjtöt használó rontással. A gyimesfelsőloki közösség a rontást betegségek és károk okának tartja. Végül kitér napjaink leggyakoribb rontásgyakorlatára, a román pappal és a román szerzetessel (kaluger) való rontásra. Az olvasmányt, a helybéliek elbeszélései teszik hihetetlenül izgalmassá és különlegessé. A művelődéstörténeti fejezetben két tanulmánnyal találkozunk. Az elsőben Muckenhaupt Erzsébet könyvtörténész, a Csíki Székely Múzeum muzeológusa kezd kultúrtörténeti nyomozásba egy, a múzeum régikönyvgyüjteményében található görög nyelvkönyvvel kapcsolatban. A németalföldi származású Nicolaus Clenardus nyelvkönyvét borító, sérült papírtáblás, vaknyomásos bőrkötés szétbontásakor derült ki, hogy annak elkészítéséhez a könyvkötő selejtpapírokat (makulatúra) használt fel. Az előkerült tizennégy nyomtatvány és kézirat töredék között volt: református prédikáció, vitairat, bibliafordítás, elmélkedés, de kalendárium és históriás ének is (az 1577-es szikszói csatáról). Ezeket pontos leírással a cikk végén külön függelékben ismerteti a szerző. A nyomdatörténeti szakirodalmak segítségével feltételezi a szerző, hogy a Clenardus-mühöz valószínűleg Paksi Corneus Mihály református lelkész juthatott hozzá, egyik külföldi útja során. A 17. század elején Debrecenben és környékén forgathatták, és itt történt a beköttetése is, feltehetően Hoffhalter (Raphael vagy fia Rudolf) nyomdászok által, majd több világi magánszemély után a gyulafehérvári jezsuitákhoz került, ahol a jezsuita iskola szegény diákjai tankönyvként használták (lapjain több tanulótól származó bejegyzés is olvasható). A jezsuiták Erdélyből történő kitiltása után (1653) elkallódhatott a könyv, majd 1681-től a csíksomlyói ferences kolostor leltárában tűnik fel. Valószínűleg itt is tankönyvként használták, a zárda mellett működő gimnáziumban. Végül a rend 195l-es feloszlatása és a zárda épületének államosítása után került a Csíki Székely Múzeumba, a középkori eredetű ferences könyvtár egyéb példányaival együtt. Szintén a csíksomlyói ferencesek zárdájához kötődik a másik művelődéstörténeti témájú írás is, amely az első csíki újságról szól. Szőcs János történész, muzeológus az 1849 tavasza