Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

V. Könyv- és folyóiratszemle - A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2006 (Balahó Zoltán)

tulajdonképpen egy tömör és közérthető nyelvezettel megírt összefoglaló, az elhunyt kutató csángókról alkotott elképzeléseiről. A csángó-kutatásoknak ma már könyvtárnyi irodalma létezik, mégsem tudunk eleget róluk, állapítja meg a szerző, aki ezért a korai régészeti és okleveles adatok elégtelenségét hibáztatja. A régész családba született Ferenczi Géza és szintén régész testvére, Ferenczi István hosszú éveken át járták Székelyudvarhely környékét, hogy terepbejárásaik során feltérképezzék a kora középkori magyar határvédelem nyomait: várakat, sáncokat, árokrendszereket. Csángókkal kapcsolatos véleményét is az ott szerzett tapasztalataira, és a régészeti feltárások során felgyülemlett eredményeire alapozta. Állítása szerint ugyanis a csángók kiléte és nevük eredete szoros összefüggésben állt az erdélyi gyepürendszer vonalának többszöri, kelet felé való kitolásával. Feltételezése szerint a magyar királyok által elrendelt védvonal áthelyezések maguk után vonták az ott élő határvédő népek szálláshelyeinek fokozatos áthelyezését, a Belső-Erdélyi-medence keleti sávjából az Olt-völgye felsőbb medencéibe, majd tovább a Keleti-Kárpátokat átlépve, Moldvába, a Szeret folyó mentére. A csángó szóban sem a klasszikus és közkedvelt jelentést - vagyis az elmenekült székelyekre utaló kifejezést (kóborlók, vándorlók) látja -, hanem a korabeli határőrvédők régies megnevezését: „...a csángó szó, mások mellett az 'ide s tova kereng' jelentésű csáng ige származékszava. Ez pedig azonos az őr szó 'forog (kereng)' korai értelmével." A főként székely rovásírásos emlékekkel és a székelyföldi gyepűrendszerrel foglalkozó Ferenczi Géza elképzelése szerint, a korai középkorban sok hasonlóság mutatható ki a nyugati (Őrség, Őrvidék) és a keleti magyar határvédelem (Csángó föld) és határvédői között. A néprajzi témájú tanulmányok közül Balázs Dénes néprajzkutató írása a legterjedelmesebb, melyben a hozománylevelek megírásának a hagyományát vizsgálja a Nyikó menti falvakban. A néprajztudomány meghatározása szerint a hozomány minden olyan ingó vagy ingatlan vagyon, amelyet a nő vitt a házasságba. A tárgyakról a két család első közös találkozása alkalmával (kikérés) íródott a hozománylevél, a lakodalmi szokások szerves részeként. Az egyezséget rögzítő dokumentum magániratnak számított, és sokszor igényesen lett kivitelezve. A szerző huszonhárom hozománylevelet vizsgált meg részletesen, sőt azok leltári tartalmáról táblázatokat is készített, feltüntetve bennük a háztartási eszközök, bútorok, textíliák megnevezését és azok értékét is. Szatmár megye népi táplálkozásáról olvashatunk Berecki Orbán Zselyke néprajzkutató és magyartanárnő írásában, aki - mint önmagáról vallja - nem a vizsgált táj szülötte, „...de mindent, mi vagyok, Szatmár adott". A rövid írás csupán a magyar, sváb és román paraszti táplálkozásban használatos ételek elkészítésének előzményével, a növényi és állati nyersanyagok elsődleges feldolgozásának osztályozásával (pl. vegyi eljárás: aszalás, erőmű vi eljárás: törés, őrlés) foglalkozik, mivel a közölt cikk egy megjelenés előtt álló önálló kötetnek a bevezető fejezete. A könyv megírásával a szerző célja az volt, hogy felvázolja Szatmár megye gasztronómiai-geográfiai képét. Farkas Irén néprajzos, muzeológus a Csíki Székely Múzeum gyűjteményében található népi szerelmi ajándéktárgyakat elemezte és katalogizálta. A népművészet eme külön csoportja kiemelt jelentőséget és szimbolikát kap a népi hagyományban, a társas élet szokásaiban. Ezek a mindennapi használattól mentesült, megmunkált tárgyak, a paraszti tárgyi világ reprezentációs szférájába tartoztak, a közösség szeme elé szánták, ezért viszonylag jó állapotban maradtak fenn a közgyűjteményekben. Farkas Irén röviden felvázolja a szerelmi ajándéktárgyak keletkezésének a hátterét, amiből kitűnik, hogy a 19. században vált szokássá, hogy a legények szerelmi jegyajándékot faragtak, vagy készítettek egy ügyes kezű faragóval a kiszemelt lánynak. A női munkában használt, fából készült darabok, mint a guzsaly, orsó, mosósulyk, vászonfeszítő, mángorló, ritkábban csörlő, vagy rokka ajándékozása ugyan nem