Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

III. Kiállítások - Prékopa Ágnes: Trendeken túli múzeumi feladatok. Családi ezüst. Kiállításmegnyitó a Magyar Nemzeti Múzeumban

Trendeken túli múzeumi feladatok. Családi ezüst. Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban Prékopa Agnes A Magyar Nemzeti Múzeum „Családi ezüst" című kiállítása külön méltatást érdemel az általános muzeológia szemszögéből, melynek szempontrendszere napjainkra ijesztőn háttérbe szorult. Olyannyira, hogy még a legelemibb múzeumszakmai evidenciák is megérdemlik, hogy szó essék róluk, mert úgy tűnik, lassan talán el is felejtődnek. A kiállításon látható tárgyakat Kiss Erika kurátor válogatta a Nemzeti Múzeum raktárában őrzött anyagból, azaz a nagyközönség számára „rejtett kincsek" közül. A raktári anyag, tudjuk, annyit jelent, hogy a darabok nem szerepelnek állandó kiállításon. A nagyközönségnek viszont a múzeumi raktárakról hallva nagy valószínűséggel a porosodó tárgyak jutnak eszébe. A bulvársajtó szorgos jóvoltából állandósult szókapcsolattá vált a következő fordulat: „a múzeumi raktárban porosodik" - ez talán még a külföldiek számára készült magyar nyelvkönyvben is szerepel. Akik ezt a fordulatot használják, sosem láttak még klimatizált, nemzetközi standardek szerint felszerelt múzeumi raktárát (amilyenek például a Magyar Nemzeti Múzeum épületében vannak) - de másfélét sem. Hasonló tájékozatlanságra akár egész rendszerek is épülhetnek, például azok a manapság különösen divatos elméletek, amelyek a múzeumot nem tekintik többnek elméleti konstrukciónál - s amelyek szerzői igazán sajnálhatják, hogy sosem juthattak be a múzeumok kulisszái mögé. Ott ugyanis az derül ki, hogy a múzeumi tárgyak fizikai valósága nemcsak hogy nem kerülhető meg, hanem szinte mindent ennek kell/kellene alárendelni. A fizika törvényei alapján elkerülhetetlen pusztulásra ítélt tárgyakat ugyanis - egy különös, 19. századi, már-már szürreálisán romantikus elv szerint a múzeumnak korlátlan időkre kell megőriznie. Az anyag és az idő ellenében folytatott harc eszköze a restaurálás, amely a természettudományok különféle szakterületei legújabb eredményeinek naprakész ismeretét és azok alkalmazását jelenti. A természettudományos szempontokkal persze aligha tud mit kezdeni az elméletíró bölcsész - de ettől még nem hagyhatná figyelmen kívül azokat. Mindenesetre ez a fizikailag jelenlévő, őrzői számára erkölcsi kötelezettséget jelentő gyűjtemény az, ami egy ilyen intézmény presztízsét és hitelét megteremti - nem pedig a múzeumépület falai között időlegesen megfordult vendégkiállítások darabjainak biztosítási összege. Sem pedig az, hogy hány olyan rendezvényt sikerült szerveznie az intézménynek, amely valamiképpen beleilleszthető az aktuálisan futó gigaprojektbe. A múzeum négy fö feladata közül a kiállítás csak egy: a külvilágnak szóló, a látványos, a pillanatnyi. A többi három - a gyűjtemény gyarapítása, konzerválása és feldolgozása olyan folyamatot alkot, amely gyakorlatilag nem ér véget. Ezen a tárlaton is láthatunk olyan darabokat, amelyek meghatározását a jelen kiállítást előkészítő munka során sikerült pontosítani. Az elméletek konstruktőrei azt sugallják, a számítógép feleslegessé teszi a kurátorok munkáját. Nyilván, de csak egy bizonyos pontig. A gyűjtemény digitális nyilvántartása egy adott időpillanatban érvényes meghatározásokat tartalmaz - ezeket a kurátoroknak kell rendszeresen frissíteniük. A gép, bármilyen intelligens legyen is, nem tud érdemben tájékozódni a folyamatosan bővülő szakirodalomban, és nem tud abból olyan, az adott művekre vonatkozó következtetéseket levonni, amelyek fényében időről időre revideálni lehet az adatbázisban szereplő meghatározásokat. És ez az a terület, ahol a legkisebb hiba is helyrehozhatatlan presztízsveszteséget jelenthet. Elég, ha az intézmény csupán egy-két túlhaladott