Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

III. Kiállítások - Prékopa Ágnes: Trendeken túli múzeumi feladatok. Családi ezüst. Kiállításmegnyitó a Magyar Nemzeti Múzeumban

megállapítást kommunikál a szakmai és nagyközönséggel - a szakmai hitele azonnal összeomlik. Ez a kiállítás a feldolgozó munka folyamatossága mellett a gyarapítás folyamatosságát is dokumentálja. Napjainkban - a több évtizedes kényszerű csend után - megérdemelten kerültek a figyelem középpontjába az egykori műgyűjtők, akik adományaikkal gazdagították a múzeumokat. De nem volna szabad megfeledkezni az egykori kurátorokról és mai utódaikról sem, akiknek a szakmai hozzáértése, gyarapítási koncepciója alapvetően határozza meg egy-egy gyüjteményegység arculatát. Azét a gyűjteményét, amely a múzeum létalapja, amely nélkül a múzeumépület üres és arctalan rendezvényhelyszín volna, és amellyel kapcsolatban örömmel kell üdvözölni azt a tényt, hogy ezt a gyűjteményt hozzák minden korábbinál közelebb a közönséghez az újonnan kialakított látványraktárak. És üdvözölni kell a látványraktárak létrehozásához vezető múzeumpolitikát is, amelynek eredményeképpen az érdeklődők számos válogatott emléket tanulmányozhatnak itt a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban és még néhány gyűjteményben. Kétségtelen, hogy a látványraktárakban a tárgyak installálása a legelemibb körülményekre szorítkozik, de akit igazán őszintén és mélyen érdekelnek az egyes darabok (amelyek reálisan vannak jelen, nem pedig virtuálisan!), azoknak ez a bemutatás is megfelel. Olyasmi ez, mint amikor valaki szeretne elolvasni egy irodalmi müvet. Ha igazán érdeklődik, nem várja meg, mikor jelenik majd meg a díszkiadás, hanem örömmel olvassa az apró betűvel nyomott papírkötésü könyvet is, hogy megismerhesse a lényeget, magát a müvet. Akit mélyebben érdekel a múzeum, az korábbi kiállításokról, publikációkból, vagy akár még az iskolai tankönyveiből ismerhet jó néhány kiemelkedő darabot a gyűjteményből, és örömmel látja viszont őket egy-egy időszaki kiállításon. A hazai múzeumi és kiállítási világban egyre inkább eluralkodik az aránytévesztés: mármár nagyobb súlyt kap a marketing, mint a bemutatandó anyag, és ezzel a folyamattal párhuzamosan margóra szorul, figyelmen kívülre kerül a saját gyűjtemény, illetve a saját munkatársak szaktudása és kreativitása. A média és a közérdeklődés a nagy vendégkiállítások és a nagy projektek körül forog. És a kulisszák mögött járatlanok - köztük az elméletgyártók is - azt hihetik, hogy ezeken a kiállításokon kívül nincs is élet. Holott az érdemi múzeumi munka, amely folyamatosan építkezik és amelynek az eredményeire hosszú távon építhet a tudományos kutatás, éppen a projekteken túl, rejtetten zajlik, tárgya pedig túlnyomórészt a raktárakban kiállításra várakozó, a nagyközönség számára két időszaki kiállítás között „rejtve" maradó anyag. A „Családi ezüst" kiállítás azért érdemel nagy tiszteletet és elismerést, mert - felülemelkedve a trendeken - a múzeum saját gyűjteményének darabjait mutatja be, a saját munkatársak koncepciója szerint, a saját épületben. Még csak az éves nagy projekthez sem próbál kapcsolódni: nem akar sem reneszánsz, sem reneszánsznak látszó, sem pedig reneszánsznak mondott témával ékeskedni. A kiváló anyag nem szorul rá arra, hogy ürügyet kelljen keresni a bemutatásához. Ez a kiállítás szimbolikus jelentőséget hordoz a mai múzeumi világ számára azáltal, hogy meri a koncepció, a tárgyak, a bemutatás módja és a kiállításon megjelenített egyéb információ segítségével „csupán" azt kommunikálni, hogy milyen lenyűgözően gazdag a Nemzeti Múzeum - mind a műkincsek, mind pedig a szaktudás tekintetében. (Elhangzott a Magyar Nemzeti Múzeum „Családi ezüst" című kiállításának megnyitóján, 2008. február 5-én.)