Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
II. Közlemények - Módszertan - Műhely - Tóth G. Péter: Szemfényvesztő idegenek a 17-18. századi Magyarországon
adhatunk Kristóf Ildikónak abban, hogy bár a varázslóperek esetén is lehetséges a saját közösségen belüli vádaskodás, mégis erős a gyanú, hogy azok leginkább a közösség szemében idegennek számító személyek ellen irányultak. De nézzük meg azt is, hogy máshol milyen volt a helyzet immár nem csak a mennyiségi, hanem a minőségi adatok alapján. 1711-ben például Szaniszlai Mihályné Bácsi Anna ellen zajlott egy per Debrecen város magisztrátusa előtt, aki magát ,,tátos"-nak vallva, leginkább kincsásásra, pénznézésre, viaszöntésre és körömbenézésre vállalkozott, és magáról azt a hírt terjesztette, hogy még a pénz szagát is megérzi. Vallotta, hogy hozzá a „kísértetek" járnak a pénzt megmutatni. A török és a kuruc háborúk idején szörnyű jóslatokat tett Debrecen városának a „pogányok" általi hamuvá égetéséről; illetve a betörő németek (labancok) dúlásairól, az asszonyok majdani megbecstelenítéséről. Szavait a város pánikkeltésre alkalmasnak tartotta, ezért intézkedett, hogy minél előbb hagyja el Debrecen területét. Nem kevésbé vált veszélyessé amiatt is, hogy ebben a félelmektől terhes időszakban arra vállalkozott nyilvánosan, hogy rámutatással mondja meg valakiről, ki az ördög és ki az ártatlan. 27 Hajdúszoboszló magisztrátusa 1715-ben indított pert Szathmári Istvánné, Belényesi Anna ellen, aki a tanácsot képviselő Pap János hadnagy ügyész vádirata szerint varázslásokban, elveszett jószágok nézésében, rontást gyógyító fürösztésekben, pénznézésben és boszorkányság mesterségekben vett részt. Védekezésként a vádlott asszony magát ,,tátos"-nak vallotta, akikről - véleménye szerint - tudni illik, hogy nem az ördög tudományát ismerik, hanem Isten szolgálatában állnak. Beismerte, hogy mint táltos a csillagokból és az égnek forgásából olvasott. A kijelölt védő szerint viszont az asszony azért nem táltos, mert ő jó „keresztyén ember", és mivel ezen a földön táltost még senki sem látott volna, az ha lenne is, biztos az „Isten titkában vagyon". A bíróság az ellentmondó érvelések és a hiányos vallomások miatt dönteni nem tudott. Az ellene valló - és boszorkányságát bizonyító - egyetlen tanúvallomást az „unus testis nullus testis" elve alapján elvetette. Az asszony a halálítéletet ugyan elkerülte, de a bíróság - ugyancsak az Istenre hivatkozva - a vízen való próbára vetéstől tette függővé további sorsát: ha le nem ül, vonják tortúrára, azután égettessék meg; ha pedig leül a vízben, a tanúk vallomása miatt mégiscsak űzzék ki a városból. A vádlott fellebbezett a hét hajdúváros kerületi székére, a per folytatását irathiány miatt nem ismerjük. 28 1741-ben a varázslással és csaló pénznézéssel vádolt „szemfényvesztő" Aclám vajda és Rostás Boldizsár nagykárolyi cigányemberek ügyével foglalkozott Debrecen bírósága. Mindkét vádlottat 30 pálcaütésre ítélték, majd a városból is kitiltották őket. 29 1742-ben tartóztatták le Csanádi alias Csillám János koldust (beszédes név), aki magát táltosnak és tudósnak mondva jövendömondással, pénznézéssel és kincsásással foglalkozott, és a debreceni törvényszék szerint csaló módra másokat megkárosított. Mivel kiderült, hogy a valószínűleg cigány ember korábban Hajdúhadháza kiváltságos mezőváros területéről is hasonló okokból lett kitiltva, tolvajságára és szemfényvesztő csalásaira hivatkozva a tortúra utáni felakasztásra ítélte. 30 1745-ban zajlott ugyanitt Farkas Erzsébet alias Mária pénznéző, és zivatart előidéző varázsló leány ügye is, akit büntetésül 30 korbácsra ítéltek. Ugyanebben az évben a kispércsi Barna Erzsébet „szüzlány" állította magáról, hogy „néző" (boszorkányazonosító) képességekkel rendelkezik. Ezért sokan fordultak hozzá testi bajaikkal és más elsősorban a szerencsés jövendőt befolyásolni kívánó - igényekkel. Egyeseknek táltosként pénzt nézett egy acéltükörrel, másoknak viszont arról beszélt, ki a rontó és a ki az áldozat. Ez 27 Magyarorzsági boszorkányperek oklevéltant 1910. No. 205. 249-254. pp. 28 BALOGH I. 1958. 313-319. pp. 29 A magyarorszgái boszorkányság fonásai. I. kötet. 1997. I. No. 101. 433. p. 30 SZÉLL F. 1892. 110. p. 31 A magyarországi boszorkányság forrásai. I. kötet. 1997. I. No. 115. 445^146. pp.
