Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
II. Közlemények - Módszertan - Műhely - Tóth G. Péter: Szemfényvesztő idegenek a 17-18. századi Magyarországon
teheti-e. A csepegtetéssel az elásott kincsről tudott információkat kívánta előcsalogatni az asszonyokból. 2 A saját közösségben tevékenykedő mágikus specialistákról sok adat merült fel a DunaTisza közéről és főként a Tiszántúlról is, leginkább a II. Rákóczi Ferenc-féle kuruc szabadságharc által érintett területeken. Elsősorban a háború utáni bizonytalan időszak teremtette meg azt a mágikus konjunktúrát, ahol sok ember bízhatott abban, hogy elrejtett kincsekhez, ellopott pénzekhez juthat a szerencsét kísértve. 23 Ezzel kapcsolatban Kristóf Ildikó kutatásaira támaszkodva például Debrecen városának és Bihar vármegyének a boszorkány- és varázslópereiről az alábbi statisztikát állíthatjuk fel. Vizsgálatai szerint, ha abból indulunk ki, hogy a nemzetiségi vagy a vallásbéli hovatartozás alapján határozzuk meg a perben szereplők ad hoc jellegű közösségét, akkor az derül ki, hogy igen kicsi mind a nem kálvinista, mind pedig a nem magyar boszorkány vádlottak aránya a vizsgált területen. Debrecenben az előbbi mindössze 4,68% (6 fő), az utóbbi pedig csak 3,96% (5 fő). A vármegyében mindkettő csak 2,2-2,2%-ot tesz ki. Kristóf megállapítja, hogy ez alapján nem lehet a többségtől ilyen vagy olyan szempont szerint elkülönített, a vallási illetve a nemzetiségi hovatartozás szerint determinált és külön boszorkánytípusról beszélni. Számításai szerint ugyanilyen arány áll fenn a kárvallottak túlnyomó többségénél is, akik ugyancsak zömében magyarok és kálvinisták voltak. Debrecenben mindössze egy cigány kárvallottat találunk, a vármegyében pedig négy cigányt, két románt és egy német nemzetiségűt, de őket is leginkább a 18. század második feléből. Kristóf konklúzióként leszögezi, hogy „a debreceni és Bihar vármegyei boszorkány vádaskodás vallási és nemzetiségi háttere meglehetősen homogén volt, kálvinisták és magyarok között zajlott túlnyomó többségében." 24 Vizsgálatai szerint mindössze egy, bizonyosan római katolikus vádlottról tanúskodnak a források 1746-ból, a Debrecenben kétszer is a városból való kiűzésre ítélt Kolozsvári Györgynéröl, aki azonban úgy tűnik, nem vallása miatt került vád alá. Sokkal inkább azért, mert feljelentőjét azzal ijesztgette, hogy „a Hóhérhoz megyén, s olyat csinál neki, akitül a lába felzsugorodik", valamint azért, mert „igen lopósnak" bizonyult, hat évvel ezelőtt ezért tiltották ki Nagybányáról is. 25 Figyelembe véve, hogy Debrecen és Bihar vármegye lakosságát a hódoltság alatt és után is csekély mértékben lehetett állandónak, stabilnak tekinteni, a periratokból nyerhető azon adatok, amelyek a vádlottak előző lakóhelyéről tanúskodnak, aligha tükrözik a teljes valóságot. Ennek ellenére, ha a perbe fogott szereplőket aszerint csoportosítjuk, hogy az ismert 127 vádlott közül, hányan voltak úgymond idegenek, akkor 30-ról (23,62%) egyértelműen kiderült, hogy ők újonnan beköltözöttet, vagyis a közösség szemében kívülállók voltak. Bihar vármegye 176 vádlottja közül ugyancsak 35-ről (20,23%) árulták el a források, hogy nem voltak helybeliek, elsősorban más megyei falvakból érkeztek. Kristóf Ildikó ezzel kapcsolatban megjegyzi: „mégis úgy vélem, [...], hogy az idegenek és helybeliek közötti problémák nem kis mértékben hatottak a boszorkányvádak irányulására. A boszorkánysággal vádolt idegeneknek valószínűleg jóval nagyobb arányával kell számolnunk mind a városban, mind a vármegyében, ha nem is tudjuk pontosan, hogy mekkorával." 26 Ebből következik, hogy az alább ismertetésre kerülő, elsősorban nem boszorkány, hanem varázsló- és/vagy táltosperekből, nem mindig tudjuk megállapítani, hogy a vádlottakat a saját közösségük jelölte meg ezzel a váddal, vagy idegenségük miatt lettek a per gyanúsítottjai. Nagy részüknél igazat 22 HERNER J. 1988. No. 119. 169-170. pp. 23THALY K. 1885. 1 15-116. pp., THALY K. 1881. No. XV. 40-60. pp. 24 KRISTÓF 1. 1998. 84-89. pp. 25 KRISTÓF I. 1998. Függelék 1/131., 133. 26 KRISTÓF I. 1998. 84-89. pp.
