Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)
II. Közlemények - módszertan - műhely - Sümegi György: 1956 képtárából - a forradalom képei
talán a forradalom és szabadságharc eseményeinek, helyszíneinek vagy szereplőinek megörökítésével kapcsolatos. Természetesen ide sorolhatók a képzőművészeti érdeklődésű, vagy képzőművészeti pályára készülők és a vizuális érdeklődés szélesebb mezőjében az események megörökítését fényképezőgéppel, kamerával megpróbáló képzőművészek is. Gönczi Béla, Jajesnicza Róbert, Kecskeméti Kálmán, Muray Róbert, Rapaich Richárd, Saáry Éva 3 - és valószínűleg más képzőművészek is - fényképezőgéppel járták a várost, és a bennük mély benyomást keltő események és látvány megörökítői lettek - még ha csupán a történések egy-egy szegmensét ragadhatták is meg. A legnagyobb számban Jajesnicza Róbert fényképei maradtak meg. Muray Róbert ugyancsak tekintélyes mennyiségű fényképfelvételét házkutatás során elkobozták, és a vizsgálati fogságból szabadulva sem kaphatta vissza azokat. A többiek kisebb, töredékes anyagot tudtak csak megőrizni a képtiltás évtizedei (1956-1989/90) utánra is. Fönnmaradt fényképeiket talán leginkább azzal hozhatjuk közös nevezőre, hogy a felvételek készítőiben általában erős a szerkesztő szándék, a szilárd kompozíció keresése, a mellékesnek tűnő, ám jellegzetes pillanatok képi rögzítésének igénye. Jó példa erre Kecskeméti Kálmánnak megsérült lakásukból a golyó ütötte lyukon keresztül készített felvétele, vagy Gönczi Béla szakállas önarcképe (fogadalmával - addig nem borotválkozik, míg az oroszok nem mennek ki - különlegessé avatva), vagy testvére előszobában hagyott nemzetőr-felszereléséről készített konstruktív fotográfiája. Összességében persze úgy lehetne valóságos számvetést készíteni 1956 képzőművész-fotográfusairól, ha az általuk készített felvételeket kiállítási (vagy könyv) összefüggésrendszerbe lehetne állítani, ám a házkutatásokban elkobzott, soha vissza nem adott fotók, vagy a félelemből megcsonkítottak már semmiféle teljeskörűséget nem tennének lehetővé. Pedig a forradalom és szabadságharc visual history-jának elsődleges, közvetlen, legprimerebb kép-forrásai, képi dokumentumai, történelmet őrző lenyomatai ezek a fotográfiák. A fényképek tükrözte helyszínek, események és személyek elő-előfordulnak természetesen képzőművészeti alkotásokon is. Ám van a fotográfiának egy képzőművészeti alkotást (is) átmentő, azt egyedül fölmutató funkciója is, hiszen a budapesti utcán keletkezett gúnyrajzokat, egyes, falon megjelenő kompozíciókat (akár plakát-jellegűek), vagy a forradalom mozgó jelképeit (pl. a tankokra festett Kossuth-címereket) kizárólag fotográfiák őrizték meg számunkra. Az utcai felvonulások, tüntetések táblái, zászlói, transzparensei ugyancsak fotográfiákon rögzítve maradtak fönn leginkább. Persze, zászlókból azért valóságosan is maradtak gyűjteményekben olyanok, amelyeknek volt szerepe a pesti, budai utcákon. Az 1956. október 23-i felvonulásra, a lengyelek melletti szimpátia-tüntetésre készítette cl Dcdc Ernő, a Képzőművészeti Főiskola akkor negyedéves grafika szakos hallgatója azt a transzparensként festett lengyel címert, amely a felvonulás során mintegy a Képzőművészeti Főiskolások csoportjának az azonosítójaként föltűnik a fotókon, több helyszínen: a Bem téren és még késő este, a Nagy /. kép Dede Ernő: Lengyel címer, rekonstrukció, 2006
