Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)
Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Korszerű történettudomány és a múzeumok
Korszerű türténettudomány és a múzeumok R. Várkonyi Agnes Tudománytörténeti tény: a múzeumok és a történettudomány között mindig is megvolt a kapcsolat. Éppen ezért a múzeumok és a korszerű történettudomány kapcsolatáról beszélni rendkívül nehéz. Valójában a téma monográfiáért kiált. Változó világunkban már maga a korszerű történelmi tudat fogalma is különböző nézetek számbavételét, ismeretelméleti kérdések kifejtését és elmélyült elemzést kívánna. Ugyanakkor a lényeg egyetlen mondatban is összefoglalható: múzeum nélkül nincs korszerű történetismeret. Hogyan alakult a változásokkal együtt ez a közös terület? A következőkben ennek néhány kérdését saját szakterületeim, a kora újkor, és a historiográfia tapasztalatai alapján tekintem át. A múzeumok szakirodalma, kiállításai alapján is bárki számára nyilvánvaló, hogy világszerte megváltozott a múzeumok helyzete, nemzetközi mozgástere, feladataik megnövekedtek, és új elvárásoknak kell eleget tenniük. Ezekben az elvárásokban eleven kérdés: miben is áll a történettudomány és a múzeum viszonya? Nyilván nem csupán a történeti kiállítások körén. Ennél sokkal tágasabb, a múzeum egész tevékenységét, a történelemhez megváltozott viszonyát, szakembergárdáját, megnőtt jelentőségét is magában foglalja és érthetetlen a történettudományban is lezajlott változások nélkül. 1 A történettudományban a változás hosszú távú folyamatokban zajlik. Ujabban például sokat foglalkoznak az 1960-as évek elején a történészek körében kibontakozott vitával a nemzeti kérdésről. Az álláspontok, megközelítések különbözőek, már a vita elnevezésében is. De bárhogy nevezik is, abban mindenki egyetért, hogy új kutatások indultak el, és jelentős müvek születtek, s a vita végül is nem zárult le. Többek között azért sem, mert új területek nyíltak meg a kutatók előtt, új összefüggések tárultak fel és a tudat világát is más módszerekkel vizsgálják, mint lassan fél évszázaddal ezelőtt. A nemzet vita szaktörténészi kereteken túlfutó szakaszával egy időben 1963-ban zajlott le a világháború után az első francia-magyar történész találkozó Budapesten, az Annales kör neves történészei jöttek el, és olyan kutatási irányok elevenedtek fel, vettek új lendületet, és indultak el, mint a demográfia, az eszmék, a család, a művelődéstörténet, az étkezési kultúrák, a bortermelés, az árak és bérek, a divat komplex vizsgálata. Ugyanekkor kapcsolódott be a magyar történettudomány az akkor már a nemzetközi fórumokat foglalkoztató abszolutizmus-vitába. Az 1965. évi bécsi nemzetközi kongresszuson az Erdélyi Fejedelemség vallási tolerancia törvényéről, vagy Európa korszakainak fogalmi meghatározásáról, a gazdasági folyamatokról kibontakozó diskurzusokban pedig a szakmai álláspontokat nem a „vasfüggöny' 1 , nem a hatalmi ideológiák szabták meg, sőt a tudományon kívüli megosztottságok ellenére alakultak ki a különböző identitású történészek között közös nézetek. A tudomány belső öntörvényű fejlődése és az érlelődő európai változások kihívásai új területeket nyitottak meg, és olyan új módszerekkel folyó kutatásokat indítottak el, mint például a művelődéstörténetben az anyagi kultúra és az eszmetörténet összefüggései, az értékrendszerek története, az államelméletek és döntési mechanizmusok, a higiénia, az időtudat, az udvari kultúrák története. Miként a tudományok fejlődésére mindig is jellemző erős differenciálódás történt a társadalomtudományokban, ez a történettudományban 1 BASICS B. 1997: 23-30. pp. - A múzeumok menedzselésében történő nemzetközi szemléletváltásról és következményeiről: KECSKEMÉTI T. 1997: 46. p. - A probléma nem magyarországi, erről nagy szakirodalmi áttekintéssel: ÉBLI G. 2005: 317-336. pp.
