Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)
Tanulmányok - Szemán Attila: A rézpénzek szerepe a Rákóczi-szabadságharc kitörésében és bukásában
írja, már a 17. század utolsó éveiben már folytak a kormányzat köreiben rézváltópénz veretesére vonakozó tárgyalások. Ennek ellenére csak 1703. november 23-án jött ki az utasítás, hogy a bécsi verdében elkezdődhet a rézváltópénzek verése. 26 Ezután foglalkozik Thavona rézpoltura veretesével, amiket valamiféle bányapénznek határoz meg. Nos, az előbbi adatokból teljesen világos, hogy a rézváltópénzek kibocsátásáról már a Selmecbányái rézpolturák verése előtt is tárgyaltak, s azok bevonása után kapja a bécsi verde az utasítást, hogy készüljön fel a réz váltópénzek verésérc. Szembetűnő, hogy éppen a rézpolturák veretesének leállítása után történik mindez. Vagyis a rézváltópénzeket kívánják továbbra is előállítani, csakhogy azt a Rákóczi-szabadságharc megindulása miatt a körmöcbányai verdében már nem tehtték, s ezért kap utasítást a bécsi verde! Persze az országgyűlés nem tárgyalta és nem fogadta el a rézpolturák veretesét. Ilyen értelemben természetesen csak kísérlet volt a rézváltópénz kibocsátása. Ténylegesen mégis rézváltópénzeknck tekinthetjük őket. Ezzel a tények Takáts véleményét igazolták Ncwaldéval szemben, hiszen a rézváltópénzek a forgalmi pénzek közé tartoznak. Abban is igaza volt Takátsnak, s még a közölt kimutatásból is jól látható, hogy a rézpolturák mennyisége az utolsó években többszörösére nőtt. Pedig már Schröder figyelmeztetett: „... egy fejedelem ennek a mennyiségét a pénzhivatalból tudja." Persze nehezen tudott volna a rézpénz helyett ezüstöt verni a kamara, hiszen az alsó-magyarországi ezüstbányák termelése ebben az időszakban teljesen lecsökkent, nem hogy hasznot nem termeltek, de egyenesen ráfizetésessé váltak. A rézpolturákat soha nem váltották be, így az elégedetlenség a Rákóczi-féle szabadságharc egyik kiváltó okává vált. A szabadságharc kitörése után a Habsburg-kormányzat többé nem foglalkozott a kérdéssel, s a megmaradt rézpolturák egy része lebélyegezve a kuruc háború alatt néhány helyen megmaradó császári helyőrség szükségpénzeként szolgált. 27 A rézváltópénz megjelenése persze egyáltalán nem volt különlegesség a korabeli Európában. Tőlünk nyugatra nem egy polgárosultabb gazdaságú állam, mint a Schröder-féle könyvben is megnevezett Hollandia, Anglia már régóta használták - éspedig közmegelégedésre. A kevésbé fejlett gazdaságú Svédországban pedig - tekintve a korabeli svéd rézbányák nagy termelésére - a rézből értékpénzt is szerettek volna előállítani. 28 Ezek a hatalmas, ún. táblapénzek azonban egyáltalán nem váltak, azaz nem válhattak be. Tőlünk keletre, a levantei kereskedelem érdekzónájában pedig még ennél is jóval előbb kezdték el használni a rézpénzeket. Nem kell egyáltalán messze menni, hiszen a hazánk egy részét megszállva tartó törökök is használták a 17. század végén a mangír nevű kis rézpénzt. Ezeket Isztambul mellett a hozzánk ugyancsak közel fekvő Boszna-Szarajban (ma Szarajevó) is verték. Nem hiányzott a rézpénz használati szabályaival tisztában nem levő kormányzati szervek rossz példája, s a belőlük szármzó nyomorúság és konfliktus sem. Ilyen volt az ún. „moszkvai rézlázadás." Ez a problémás Habsburg-kormányzati rézpénz veretesünk előtt jóval korábban, 1662-ben vezetett fegyveres összetűzéshez. Oroszország a Lengyelországgal vívott hosszas és kimerítő háború (1654-1667) miatt volt kénytelen a rézpénzveréshez nyúlni. Kezdetben - akárcsak nálunk - pozitívan fogadta a lakosság. A rézpénz belső értéke azonban csak huszada volt az ezüstének, s gyorsan elkezdték hamisítani is. A hamisítók pedig a verdék munkási közül kerültek ki, ami a forgalomba került rézpénzek mennyiségét alaposan megnövelte. Az infláció nagyon nagy mértékű volt. Az elkeseredést legjobban az fokozta, hogy a kormányzat az adókat ezüstben követelte, míg saját maga a katonák zsoldját rézpénzben adta ki. 29 Az hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy 26 NEWALD,.!. 1881. 20. p 27 SZEMÁN A. 2003. 28 HÄTZ, G. 1966. 142. p. 29 ZSUKOV 1964. 170. p.
