Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)

IV. Kiállítások - Rédey Judit: „Rohanjunk a rohanó időkkel". A reklámplakát kezdetei 1885-1920. (Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban)

gazdasági fellendülés nyomán kibontakozó kereskedelmi és kulturális reklámigény, a polgári életforma szükségletei voltak. A világvárossá növekedő Budapesten, de vidéken is az újság mellett a plakát volt hosszú ideig a tömegtájékoztatás és egyben az ízlésformálás legfontosabb eszköze. Nem véletlen, hogy a művészeti írók, a kritikusok, s később a reklámszakemberek a korabeli szaksajtóban, de napilapokban is annyit foglalkoztak a plakáttal. Az 1870-es években elinduló iparművészeti mozgalommal karöltve azon fáradoztak, hogy a magyar alkalmazott grafikát, s leglátványosabb ágát, a plakátkészítést a lehető legmagasabb szintre emeljék, mind technikai, mind művészi vonatkozásban. (2. kép) A plakát első meghatározó stíluskorszakát, mely nagyjából a 19. század utolsó harmadától a múlt század fordulójáig tartott, a naturalista akadémizmus és a historizmus jellemzi. Kiállításunkon a Gizella Dampfmühle még német feliratú hirdetése tipikus képviselője a „gründolás" korszakából származó kereskedelmi reklámnak. Ekkor még nem az előállított termékre hívták fel a figyelmet, hanem az iparágak, cégek megalakulásáról tájékoztattak. Többnyire ipartelepek látképével, alapítási évszámokkal, a nagyüzemi termelés folyamatosságát szemléltető képsorokkal illusztrálták a cégtulajdonos nevét és vállalkozás át.A magyar plakátművészet fejlődésének legfontosabb ösztönzői a plakátpályázatok voltak, amelyeken számos művész, később pedig nyomdászok is részt vettek. A pályázatok egyik csoportját a kereskedelmi céllal kiírt versenyek, a másikat a Képzőművészeti Társulat műcsarnoki kiállításaira rendszeresen meghirdetettek alkották.

3 Az első hazai plakátpályázatot 1895-ben Lukács Béla kereskedelmi miniszter kezdeményezte az Ezredévi Ünnepség hirdetésére. A körülbelül 20 pályaművet bemutatták a Műcsarnokban, elbírálásukat pedig az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat vállalta magára. Az első díjas mű (Gerster Károly festőművész és Mirkovszky Géza festő-szobrászművész közös terve) két változatát is láthattuk a legkorábbi alkotások között, Lyka Károly szigorú kritikáját pedig olvashattuk a kiállítási katalógusban. Valóban, a patetikus hangú, részletekben gazdag, terjengős, apró betűs feliratú plakát jobban emlékeztei történelmi emléklapra, mint hatásos hirdetésre. Több mint száz év távlatából mégis inkább közelebb áll hozzám (s úgy hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül) Ihász István véleménye: „A szűkkeblű műítészek ellenére a történész-muzeológus a korszak divatstílusát követő, az élet- és szemléletmódot közvetítő értékekre helyezné a hangsúlyt, s ebben nem maradtak el a korabeli osztrák, angol, francia, amerikai falragaszoktól. Amiként a 19. század második felében bekövetkezett urbanisztikai változások - a Lánchíd, a rakparti paloták, a Vigadó, az MTA 2 POVÁZAI L. 1986. 12. p. 3 FÖLDIÉ. 1998. 36. p. 2. kép Dél-magyarországi Kiállítás Temesvárott, 1891.