Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Villangó István: „A kicsi a szép". A kismúzeumok helye, szerepe a múzeumok rendszerében

gozó munka és a publikációs tevékenység megélénkülése, a látványos és hiteles kiállítások rendezése stb. Ezeket a kis intézményeket a megyei múzeumi szervezet saját rangos tagjai közé emelte, ezáltal az ország egységes múzeumi hálózatának fontos elemévé tette. (Jó lenne megőrizni ezt a szervezettséget és szakmailag rendkívül fontos egységet - amit a nálunk gazdagabb és nagyobb múltú múzeumokkal rendelkező országok is oly sokszor irigyeltek tőlünk.) Mi motiválta és tette lehetővé ezt a fellendülést akkor, amikor a történelmi hagyományok, a nemzeti örökség gondozása nem igen tartozott a művelődéspolitika kiemelten preferált feladatai közé, amikor egyes muzeológiai szakágakat (pl.: régészetet) elefántcsont toronyba zárt disciplinaként, vagy (pl. a néprajzot, a helytörténeti munkát) ideológiailag gyanús foglalkozásként kezelték? Úgy gondolom mindenek előtt a helyi akarat, a település, a tájegység lakóinak, közösségeinek elszántságában, aktív önbecsülésében keresendő az alapító erő. És ismerjük el, hogy ebben sokszor a helyi vezetők is azonosultak a lakossági szándékkal, értelmiségi kezdeményezésekkel. Ambicionálták, hogy nekik szép és rangos múzeumuk legyen. Ha olykor a hiúság, a reprezentativitás is közrejátszott ebben a magatartásban, akkor is dicséretes az eredmény. Sok példát tudnék mondani arra, miként segítették, támogatták a helyi politikai és gazdasági vezetők a kis múzeumok létrehozását. PL: Putnokon (a jelenlévő Újvári professzor a tanúm) talán ma sincs Gömöri Múzeum a tsz-elnök nélkül - s az egykori Magyarország legnagyobb megyéjének nevét ma is csak egy kicsinké falu (Gömörszölös) és egy koszos miskolci pályaudvar őrizné. Elismerés és köszönet illeti őket is, de még mielőtt a múlt rendszer kádereinek dicsőítésével vádolhatnának, elmondhatom azt is, hogy sokszor a várossá válás szándéka, vagy a régi rang visszaszerzése volt a múzeum-alapítás rugója (pl.: Szeghalom, Heves, Gödöllő, Kapuvár, Csorna, a már említett Putnok esetében), máshol a történelmi adottság, műemlékvédelmi feladat, lehetőség kényszerítette ki, hogy ott múzeum legyen (pl.: Simontornya, Dunaföldvár, Szarvas, Százhalombatta, Tápiószecső). De mindenek előtt megerősítve korábbi állításaimat - a közös akarat élén kellett valaki, egy eltökélt személyiség, aki lelke, mozgatója volt az ügynek. És kellett a megyei szervezet, amelyik a szakmai és anyagi támogatást biztosította. Nehogy azt róják fel nekem, hogy csak a múltról beszélek, hadd szóljak a jövőről is néhány szót, bár az nem igazán az én dolgom. Aggódva figyelem én is a megyei múzeumok szövetségével, a kismúzeumok és a tájházak egyesületeivel a veszélyeket, amelyek anyagi téren ezeknek az intézményeknek a működését nehezítik, ellehetetleníthetik és a szakmailag indokolt szervezeteket, egységeket szétbomlaszthatják. Mégis optimista vagyok, mert meggyőződésem, hogy semmilyen rendszerben „nem lehetünk olyan szegények (és balgák), hogy veszni hagyjuk történelmi értékeinket", elért eredményeinket, ezt diktálja nemzeti öntudatunk, szakmai, állampolgári felelősségünk. Biztosan lehet ésszerűbben gazdálkodni, takarékosabban működni, a szervezeteket is lehet korszerűsíteni, hatékonyabbá, gazdaságosabbá tenni. Élni kell vele. De kell élni a lehetőségekkel is! Én ilyen lehetőséget látok - és ezt szeretném - az önkormányzatiság és a civil szerveződések megerősítésében. (Nekünk még nincsenek mecénás kapitalistáink, de akadnak jó érzésű és tehetősebb vállalkozóink, lokálpatrióta képviselőink, lakóközösségeink.) Reménykeltőnek látom a vidéki kulturális élet megélénkülését (ld. fesztiválok, kulturális napok sokaságát), a belső idegenforgalom élénkülését, területi szóródását, a falusi turizmus divattá válását. Ezek olyan tünetek, lehetőségek, amelyekben pótolhatatlan szerepük van már ma is a vidéki kis múzeumoknak.