Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Pozsonyi József: Adalékok a Rákóczi-szabadságharc főtisztjeinek genealógiájához

Adalékok a Rákóczi-szabadságharc főtisztjeinek genealógiájához Pozsonyi József A hosszú török hódoltság és a permanens hadiállapot a 17. század végére oly mértékben elpusztította Magyarország gazdasági erejét, csökkentette munkaképes és fegyverforgató lakosságát, hogy a már meggyengült, külső és belső viszályoktól egyaránt nyögő török birodalom ellen sem tudta felvenni az ország visszahódításáért indított harcot. Ez a feladat a Lotharingiai Károly által vezetett osztrák császári csapatokra hárult. A már korábban sem felhőtlen Habsburg-magyar kapcsolat tovább mérgesedett, mivel Ausztria a töröktől visszafoglalt magyar területeket újonnan meghódított területként kezelte. Már 1688-ban létrehozták a Neoacquistica Commissiot (az Újszerzeményi Bizottságot), melynek feladata a török uralom alól felszabadított területek birtokviszonyainak rendezése ürügyén a korábbi magyar birtokos nemesek helyett e földterületek osztrák kézre juttatása volt. Az Einrichtungswerk, Magyarország új berendezésének osztrák terve végül is csak a végső stádium volt abban az elégedetlenséget szító folyamatban, amely már évtizedekkel korábban kezdődött az: - erőszakos rekatolizációval, - az 1666-ban kirobbant Wcsselényi-Zrínyi-Nádasdy-féle Habsburg-ellenes szervezkedéssel, - I. Rákóczi Ferenc 1670-ben kirobbant felső-magyarországi felkelésével, - a kuruc mozgalom kezdetével, amikor 1672-ben a bujdosók a Partiumból betörtek Magyarországra, - az évekig tartó Thököly-szabadságharccal, - az 1697. évi hegyaljai kuruc felkeléssel, - és végül II. Rákóczi Ferenc 1701-ben történt letartóztatásával és szökésével. Az 1703-ban kirobbant Rákóczi-szabadságharc nemcsak a magyar nemesi társadalom, hanem a köznép, a jobbágyság és polgárság elégedetlenségét is mutatta a hosszú ideig regnáló I. Lipót (1657-1705) magyarellenes politikájával szemben. A Habsburg-abszolutizmus, a rendi kiváltságok csorbítása és a vallási sérelmek egy táborba sodorták a jobbágyterhek enyhítéséért, a gazdasági fejlődés meggyorsításáért és a magyar nemzetállam megteremtéséért küzdeni akaró erőket. 1703. május 20-án bontották ki Esze Tamás és Kis Albert parasztfelkelői Tarpa és Vári települések piacán a Rákóczitól kapott „Pro patria et libertate" feliratú zászlókat. Ez év júniusától 1711. május elsejéig - a nagymajtényi síkon történő fegyverletételig - tartott a Rákóczi-szabadságharc. E küzdelemben a szabadságharc nyolc éve alatt mintegy 85 ezer ember vesztette életét. Rákóczi hadserege azonban a legnagyobb létszámában is csupán mintegy 70-75 ezer fős volt. A hadsereg irányítása a finoman fogalmazva is csak dilettánsnak minősíthető nemességre hárult. Az első megoldandó kérdés a vizsgálati kör kiterjesztése volt. Szándékaim szerint e témában a Rákóczi-szabadságharc minden tábornokára (vagy nevezzük őket inkább főtisztnek) kiterjedő kutatást és genealógiai elemzést szándékozok tenni. Egyes publikációk szerint, mint például a Liptai Ervin által szerkesztett „Magyarország Hadtörténete" című műben Heckenast Gusztáv azt írta: „a szabadságharc hadseregének 25 tábornoka közül nyolc volt gróf, hét báró és tíz birtokos nemes. Közülük főtábornoki rangot (generalissimus) ketten kaptak, a szécsényi országgyűlést követően Bercsényi, és már a szabadságharc végén Káro-