Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)
I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig
Idősebb nővérem Mária, - aki nagyon szép nő volt - hazament és a helyi birtokosok között rendezett magyar bálok egyikén megismerkedett Keltz Simon bánsági birtokossal, akihez feleségül ment. A Temes megyei Szigetfalun laktak 1949-ben bekövetkezett kitelepítésükig. Mária nővéremet és családját Marosvásárhelyre telepítették, ahol a koros és súlyosan beteg sógorom bontásból kitermelt deszkákból kiszedett szögeket egyengetett, hiszen szöghiány volt egész Romániában. A munkát kalákában végezték az, ide száműzött erdélyi arisztokraták, titokban még bridzspartikat is rendeztek. Nővérem a nyelvtudását felhasználva a helyi zsidók gyerekeit oktatta franciára és románra. Idővel már román gyerekeket is tanított, akiknek a szülei tudtak fizetni és látták, hogy eredményesen oktatja a nyelveket. Ugyanekkor szüleimet először Hátszegre, az aránylag közeli Hunyad megyébe telepítették ki. Itt nagyon megromlott apám látása, állandóan bevérzett az egyik szeme, amire majdnem magvakult. Őzért engedélyt kapott, hogy a marosvásárhelyi klinikára menjen, hogy megoperálják. Öcsém akkor már nős volt, egy Szatmár megyei lányt vett el, állással is rendelkezett, ezért bizonyítani tudta, hogy rá nem vonatkozik a kitelepítés. Azonban szüleink támogatása miatt visszament hozzájuk azzal a céllal, hogy ha lehetséges, elvigye őket Szatmárnémetibe, de ezt akkor még megakadályozták a román hatóságok, mert a város jócskán beleesett a negyven kilométeres magyar határmenti sávba. Csupán 1951-ben, apám hetvenedik születésnapját követően engedték meg az átköltözést. Mivel Szatmáron is lakáshiány volt, ezért idős szüleink, egy használaton kívüli garázsban laktak, ahol én még 1959ben utoljára meglátogattam apámat, halála előtt három évvel. A piaristáknál 1922-ben lettem első elemista Lúgoson a Notre Dame apácáknál. 20 Éppen a házunkkal szemben volt a kolostoruk és az iskolájuk. Akkor még magyar tannyelvű leányiskolaként működött, de kivételesen megengedték, hogy néhány magyar fiút is beírathassanak a lányok közé. A lányokkal nem járhattunk egy osztályba, de együtt vizsgáztunk velük. Magyar nyelven tanultuk meg az alapokat, az ábécét, az egyszeregyet, meg ilyeneket, a hittanórákon a Miatyánkot. Négy osztály elvégzése után a nyolc osztályos állami gimnáziumba mehettem volna, a román nyelvű felvételi-különbözeti vizsga letétele után, de ekkora apám már eldöntötte, hogy én leszek a „magyar fiú", mert látta rajtam, hogy humán érdeklődésű vagyok és semmihez sem értek, ezt nem hagyjuk a románoknak. Lóránd viszont itt marad, ő lesz a birtok örököse. Bár öcsém megpróbálta a román állami gimnáziumot elvégezni, de 7-8 tantárgyból megbuktatták, mert az „apjának a fia volt". Amikor apám látta, hogy a helyi román vezetés presztízskérdésként kezeli a Jakabffy gyerek tovább nem engedését, sem a helyi Coriolan Brediceanu Gimnáziumban, sem Temesváron a piaristáknál, ezért elintézte, hogy az öcsém egy tessék-lássék különbözeti vizsgát tehessen apám egy régi barátjánál, Horváth Jenő történész gimnáziumi igazgatónál Budapesten. 21 Ez csak ilyen beszélgetésszerű pótvizsga volt, amire Horváth Jenő adott egy különbözeti bizonyítványt, ezzel mehetett az öcsém 17 éves korában Békéscsabára mezőgazdasági középiskolába, gazdálkodást tanulni. A tanultakból Lóránd öcsém nagyon sokat hasznosított élete során, előbb a családi birtokon, majd az 1949-es kisajátítás után agronómusként, egy kolhozfélében, ahol rögtön az első napon rájött, hogy itt nem fog neki sok babér teremni a magyarsága és az apja miatt. Engem anyám 1925-ben felvitt Budapestre a piaristákhoz. Az akkori igazgató, Szomolányi János fogadott bennünket, majd megkérdezte tőlem, hogy: „Na honnan jöttél fiacskám?" 2(1 A bajor alapítású Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Temesváron telepedtek meg 1858-ban és innen indultak délvidéki és erdélyi alapításokra. A nővérek tőként óvodákat és elemi iskolákat működtettek, így Lúgoson is. L. : Magyar Katolikus Lexikon 2004. IX. 105. p. 21 JAKABFFY F. A gyermekek 1. p. Kézirat.
