Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Peterdi Vera: Tárgyak nyomában. (Egy idegen eredetű, asszimilálódott család története, egyéni és társadalmi jelenléte a 19-20. századi Magyarországon)

monikusak - ők ilyenek voltak.

13 Városi Rózsa és édesapja is sokat olvasott, de ők már csak magyar nyelven művelődtek. A magasabb szintű képzettség természetesen a foglalkozás, végzettség tekintetében is magasabb kvalifikációt jelent. Elemzett ambiciózus családunk már egészen a kezdetektől mindegyik családi ágon arra törekedett, hogy minél többre vigye. Ahogy a családtörténeti dokumentációból már eddig is kitűnt, ők nem a betelepült délvidéki németek döntő többségét alkotó földműves népességhez tartoztak, felvidéki águk tagjai közt sem találunk parasztokat. Ahol csak erre adatunk van, minden vonalon iparos-kercskedő-vendégiátósközalkalmázott specialistákat, szakembereket találunk. A régiek üzlet- és szállodatulajdonosok, kocsmárosok, kereskedők, közszolgálati alkalmazottak (sóőr-vámszedő, vám- és postatiszt), illetve iparosok (posztókészítő, kelmeszövő, pintér) voltak, s csak egy ispán és egy erdész fordult elő. Ahogy haladunk előre az időben, úgy nő a magasabb végzettséget feltételező foglalkozások aránya. Ok már főként állami alkalmazottak - köztisztviselők, közhivatalnokok -, nevezetesen többször és több ágon visszatérően MÁV-dolgozók (magasabb pozíciókban) voltak vagy éppen katonatisztek, illetőleg szabadfoglalkozásúak. A 20. század elejétől gyáros-háztulajdonos-vállalkozó családtag is található, megjelenik a rokonságban tanárnő, s mindössze egy cukrászmester van (hogy a vendéglátós szakma is kontinuitásban maradjon ...). A legifjabb generáció tagjai már csaknem mind egyetemet-főiskolát végeztek, s korszakos sajátosságként a család nőtagjai is dolgozó emberek lettek: gyógyszerész, orvos, számviteli és múzeumi szakember, iparművész, divattervező. Egy-egy egyházi ember 1945 előtt és után is akadt: egy apáca és egy szerzetes. Egyes foglalkozások (kocsmáros, takács, vám- és M A V-alkal m ázott) dinasztikusán és oldalágon öröklődtek, s vissza-visszatértek különböző családi ágakon is. Általánosan jellemző, hogy az idő előrehaladtával egyre általánosabb a családban fix fizetésű, biztos megélhetést biztosító állás (a korábbi foglalkozások is tisztes polgári életmódot tettek lehetővé), s hogy mindegyik foglalkozás városi életteret, lakókörnyezetet igényelt

154 (kivéve az egyetlen uradalmi alkalmazottat) - mégpedig ipari-kereskedelmi-vasúti-ku lturális csomópontokban, jó úthálózattal rendelkező, jelentősebb rendezett településeken, ahol iskolák, templomok biztosították a szellemi épülést.

155 A leszármazási táblázat egész rendszerére érvényes, hogy tagjai a progresszív városi réteget képviselik,

16 s mint ilyenek, az ország területileg is erősen modernizálódó térségének lakóiként az igen korán a polgárosodás-urbanizálódás útjára lépők közé tartoztak annak minden hozadékával. Szorgalmas, a tisztes munka becsületében, az önerőből elért teljesítmény örömében élő, kötelességtudó, szenvedélymentes, takarékos, puritán és racionális emberek voltak - a tipikus polgári mentalitásjegyek hordozói.

157 Olyan módos, biztos egzisztenciájú emberek, akik tudomásul vették, hogy egyéni ambícióikat kielégíthetik, de kisebbségben lévén, politikai-társadalmi vezetői szerep igényével nem léphetnek fel.

18 Két dologból viszont nem engedtek: anyanyelvük használatából és vallásukból. Mindkettővel társadalmi hovatartozásukat akarták kifejezni, megerősíteni. A nyelvi beolvadással szembeni ellenállás az egész németségre jellemző volt,

159 s ez a Brandstetter-Kudla családnál is jól bizonyítható. Igaz, a rendelkezésünkre álló 153 Nyilván a tehetséget is örökölte hozzá: már a Brandstädter lányok is mind jó adottságúak voltak. Németh Györgyi szíves közlése. 154 A magyarországi városok (polgári) lakossága a peremterületeken még a 19. század folyamán is jelentős számban német ajkú volt. A magyarországi németek. 1998. 23. p. 155 U. a. 1998. 29. p. 156 U. a. 1998. 31. p. 157 „A polgár szóval ... valamilyen sajátos társadalmi minőségre utalunk" ... GYÁNI G. 2002/a 107. p. 158 Hanák Péter megállapítását'idézi GYÁNI G. 2002/a 79. p. 159 A kulturális hasonulás (akkulturáció) jóval lassúbb volt, mint az asszimiláció (strukturális beolvadás). Lásd ehhez GYÁNI G.-KÖVÉR Gy. 1998. 140-141. pp.