Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

IV. Kiállítások - Winkler Ferenc: A Pécsi Városi Múzeum centenáriumi kiállítása

kardú sellő, amellyel együtt tűnt el a fúmony, a bikla, a fehér gyász, amelyet - Kiss Géza oly megrázó, 1937-ben papírra vetett szavaival - „egy-két évtized földre döntött". Ormánság. Évtizedeken át kereste e kistáj névmagyarázatát a hazai tudomány. Szorgalmasan, kitartóan, didaktikusán. Mára világossá vált: az Ormánság az elmúlással azonos... Egy darab emlékképeink mozaikokból rakott hólyagos, homályosodó ablakán... Enteriőrnek berendezett formában mutatja be a Dráva menti horvátok ravatalozó szokásvilágát a kiállítás Ormánsággal ellenkező oldali szelete. Abba a világba kalauzolja a látogatót, amikor a falusi temetőkben nem álltak ravatalozó helyiségek, hiszen nem is volt szükség rájuk - a halottat odahaza fektették a mestergerenda alá helyezett, házi vászonnal ágyazott székekre. A gyász első napjaiban fütetlenül hagyott szobában a jelképes ravatalt mélygyász viseletbe öltöztetett „házaspár" őrzi. Közismert, hogy korábban a magyarság körében - középkori maradványként - fehér volt a gyász színe. A 20. század közepére ez alig néhány történelmi, etnikai kistáj hagyományvilágában, így Belső Somogyban és a Dráva környékén maradi fenn. A Dráva mentén élő horvátok bizony álló esztendeig jártak fehérben, a gyász teljes időszakában. Ugyanebben a helyiségben a hazai szerbek temetkezési hagyományaiból gyűjtötték csokorba a legjellegzetesebb vonásokat a pécsi múzeumi szervezet szakemberei. Baranya és a böjtelő vége, a farsangtemetés Magyarországon busók nélkül nem lehetne az, ami. Kötelező feladatot teljesít tehát a centenáriumi pécsi tárlat, amikor a busójárást a rendelkezésére álló szűk helyen fölidézi. A farsangtemetés az emberélet nagy közösségi fordulóinak egyike. Az az időpont, amikor a hajdani paraszti társadalmat az esztendő többi időszakához képes viszonylagos tétlenségre kárhoztató tél közösségi sürgetéssel igyekszik végre kikeletbe, új életet nyitó tavaszba fordulni. Amikor a nagy vigadozást, mulatozást, a bálok időszakát fölváltja a húsvétot előkészítő böjti időszak. Temetés, elmúlás és születés... esztendőről esztendőre... Ha az Ormánság elválaszthatatlan Baranyától, akkor bizony a busók, s téltemető, gonoszűző szokásuk, a busójárás is az. A mohácsi sokácok téltemetése mára idegenforgalmi látványosság lett, ami alapvetően miért volna baj? Eredeti, vagy eredeti mintára készített, faragott álarccal ugyan alig találkozni már, ám a viseletet a busók igyekeznek megőrizni. Tartják az aligha ősi - minden bizonnyal csak a 19. század végén keletkezett - koporsós téltemetést is, az esti máglya körültáncolásával egyetemben. A kiállítás szépen foglalja össze mindazt, amit a sokácok téltemető, eredetileg talán tényleg töröküző szokásáról tudni érdemes. (3. kép) Ha temetés, akkor abból a város sem maradhat ki. A kiállítás utolsó, helyileg is 3. kép Busófej