Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

IV. Kiállítások - Winkler Ferenc: A Pécsi Városi Múzeum centenáriumi kiállítása

együvé tartozó szakaszában urbánus temetkezési szokásokat, azok relikviáit foglalja össze a centenáriumi bemutató. A polgári élet ,jelölt" fordulója a halál, a gyász. A baranyai muzeológusok arra vállalkoztak, hogy a temetés, a ravatalozás mindennapivá vált értékrendjét jelenítsék meg tárgyakban, képben és szövegben egyaránt. A hétköznapi polgári szokásés hagyományteremtés rekvizitumai mellett ott látjuk az ismert közéleti személyiségek egyre inkább társadalmi eseménnyé vált ravatalozását, temetését is. Beszél látogatójának a kiállítás a temetésről, mint kialakult, jövedelmező üzletágról, bemutatja a római katolikus halottbúcsúztató liturgia eszköztárának egy részét, valamint néhány tárgy segítségével megidézi Pécs részvételét nemzetünk nagyjainak temetésén. Rákóczi, Deák, Kossuth, Jókai sorjáznak itt elénk. A kiállításnak ez az egysége a halál közvetlen, nyomtatott, fényképezett, mindenesetre aktuális üzenetével ér véget. Az első világháború tömegpusztítása során a halál a mindennapok részévé vált szinte minden családban. A frontokon oly mértékben aratott a halál, ami mind a katonák, mind otthon reszkető hozzátartozóik képzeletét messze felülmúlta - a temetés és a gyász évszázadok alakította kultúráját egész egyszerűen felborította, átszabta a háború. A halálhírt mostantól hivatalok és hivatalos formában közölték. Gyakorta listákon jelent meg a halál, személytelenné vált és leértékelte az emberéletet ilyen formában történő közzététele. A leginkább közkeletű formájában helyi és országos lapok hasábjaira fészkelte be magát az elesettek jegyzékeinek alakjában. Családok ezrei kaptak így hírt szeretteikpusztulásáról. A hivatalos értesítés pedig egyre hosszabban késett, aztán pedig egész egyszerűen elmaradt. Aggódó hozzátartozók egyre inkább hirdetések útján próbáltak megtudni még valamit - az életről, az élőkről, és persze halottaikról. Megrázóak a kiállításban felmutatott háborús fémképek. Megörökítik a halált, vagy az utolsó pillanatokat, amikor a lefényképezett hozzátartozó még élt. Örök emléket közvetítenek személyes, még ha olykor banális formában is. És persze megjelenik a kiállításban a harctéri temetők képe is. Ezek változatossága önmagában is megdöbbentő, hiszen a hadifogoly temetőkben rend uralkodik: ott „ráértek" gondosan eltemetni az elköltözőket. Ugyanez a helyzet a hosszan megrekedt frontvonalak esetében. Az egyszerű harctéri temetők pedig rendezetlen összevisszaságot, kapkodva teljesített végtisztességet sugallnak. A messze földön elesettek emlékére idehaza szervezett formában emlékműállítás kezdődött. Ha üzletággá abban az értelemben, mint maga a temetkezés, nem is vált, azért 1922-ben már minta albumokat jelentettek meg sírkertek, emlékkertek és emlékmüvek készíttetéséhez, melyek feladata bizony az emberi emlékezés legellentmondásosabb formáját, a lendületes, hősies, lelkesítő emlékezést hivatott szolgálni. Baranya és az ország majd minden településén állítottak emlékműveket a háborúban elesetteknek. Olykor bizony még kulturális értékeink végleges elpusztítása árán is. Hisz ilyen pl. - az ünneprontás legcsekélyebb szándéka nélkül - a Somogy megyei szabási emlékmű, amely valószínűleg a Dél-Dunántúl legutolsó községi, „nyilvános" mázsaházának helyén áll manapság... A kiállításhoz csatlakozik a Várostörténeti Múzeum földszintjén az intézet lapidáriumában rendezett bemutató. Pécsett a rómaiak óta virágzik a kőfaragás, hisz a környék telistele van alkalmas kőfejtőkkel. A középkor végétől a klasszicizmusig számtalan szobor, síremlék, plasztika maradt a múzeumra, s ezekből ad ízelítőt e bemutató. Látható itt két kiváló pécsi kőfaragó mester síremléke, a 19. század legkeresettebb pécsi kőfaragójának, Bartalits Mihálynak néhány síremléke. A pécsi vasgyárak ugyancsak 19. századi öntvényei közül való a szigetvári Pfeffer-család töredékes sírszobra. Az emeletre kell fellátogatni annak, aki a kiállításhoz kapcsolódva - a menü végeztével - a desszertre is igényt tart. Itt ugyanis válogatást készítettek a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága szorgos munkatársai eg}' évszázad múzeum- és gyűjteménytörténetének rit-