Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

IV. Kiállítások - Winkler Ferenc: A Pécsi Városi Múzeum centenáriumi kiállítása

főispán, valamint a mohácsi bíró vezetésével az az emlékmű bizottság, amely gyűjtést szervezett egy méltó és hatásos emlékmű fölállítására, ami azonban csak a csata 400. évfordulójára (1926) vezetett eredményre: ekkor rakták le a Fogadalmi Emléktemplom alapkövét. A megemlékezéssel párhuzamosan kezdődtek el, majd 1960-tól folytatódtak a csatamezőn a föltárások, amelyek a két hivatkozott tömegsír megtalálásához vezettek. Láthatók a kiállításban azok az emlékjegyek, amelyeket az emlékmű bizottság adott ki annak érdekében, hogy a befolyt összegből az Emléktemplomot megépíthessék. Egy gyermekjegy - csupán az összehasonlítás kedvéért - 1000,- koronába került... A legújabb három tömegsír az. 1976-ban Maráz Borbála vezetésével megindított ásatások során került elő a csatamezőn, amelyeket feldolgozásukat követően, kegyeleti okokból természetesen visszatemettek. Itt áll ma a mohácsi emlékpark. Minden látogatót, kivált a fiatalabb korosztályokat, elsősorban a nemesfém, az aranyleletek izgatják leginkább. Nagy port vert föl már megtalálása - 1900. január 30. - idején is a ún. Pécs-üszögi lelet, amelynek töredéke 1902 elején került a pécsi városi múzeum régészeti gyűjteményébe, Grosz Antal ajándékaként. Tartalmazott egy arany lemezes vas zablát, kardhüvelyt borító aranylemezeket, íjat borító aranylemezeket, különböző lószerszám díszeket, nyereg véreteket, arany szíjvégeket, egyéb aranylemez töredékeket, ezüst pántokat és lemezeket. Az utólag - 1967-ben Kiss Attila által - elvégzett meghatározás szerint egy hun halotti tor alkalmával elásott leletegyüttcsről lehet szó. Bóna István megerősítette, hogy a hun uralom egyik katonai méltóságának temetkezési áldozata került elő Pécs-üszögön, amelyet azonban a 20. század első felében még - megfelelő számú összehasonlító adat híján - avarnak tartottak. Úgy húzódik a háttérbe az Ormánság a következő terem átvezető falára szerkesztett fényképtükörben, ahogyan apró falvacskái a 20. század közepére elnéptelenedtek, megnyomorodtak, elszegényedtek. Eredeti népessége - az egykezes és az elvándorlás következtében mára elkopott, Aprófalvait új bevándorlók lakják. Egy történelmi magyar kistáj pusztulásának, elsorvadásának emlékképei ezek. Az ember, az épített táj pusztulásával együtt pedig egy életforma, az életet és halált elválaszthatatlan, szerves egységnek felfogó világkép is végleg feledésbe merült. Az ormánsági magyar várta a halált, készült rá - nem rettegett tőle. A haldoklót, aki hosszú útra, új életre készült, a földre fektették. Ravatalozták és siratták. Táblás fejfák alá temették. A kiállítás e része nem csupán a hajdani ormánsági magyar népnek, hanem legjelesebb ismerőjének, segélykiáltó néprajzkutató-református lelkészének, Kiss Gézának is emléket állít. Festett, kazettás, reneszánsz utóérzésű famennyezeteiről - Kórós, Adorjás, Drávaiványi - vált elsősorban közismertté az Ormánság, melyek java részét csupán a 19. és a 20. század fedezett fel. E téglából épített templomok a tehetősebb települések barokk kori, vagy még későbbi épületei, hiszen a kisebb települések templomai - a lakóházak analógiájára - talpas, sövényfalú, vagy itt-ott deszka- és gerendavázas, sározott építmények voltak. A festett kazetták eredete Erdélybe vezet, ahonnan festő-asztalosok hozták, terjesztették a mintakincset, alkalmazván mindenütt, amerre megrendelték munkájukat. Mintakincsük szabadrajzú, reneszánsz eredetű díszítményeit, elemeit időközben közismertté vált mintakönyvek alapján, ha úgy tetszik, folklorizálva, azaz újraalkotva festették padra, menynyezetkazettára, úrasztalára, de gyakorta a hétköznapi élet használati tárgyaira, főleg bútorokra is. Az ormánsági festett kazettás templomok és mintakincsük megint Somogyba is elvezet. A szennai református istenháza - amely a Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény eredeti helyen megőrzött, több, mint két évszázados épülete - ugyanerre a mintára készült épületbelsőt mutat. Kazettáinak felhasznált mintakincsében ott található ugyanaz a két kezével kardot rántó sellő, amelyik az ormánságiakra oly jellemző. Jelentéstartalmát a tudomány több forrásra vezeti vissza. Hogy az asszonyi csábítás, vagy az utolsó ítélet jelképe-e, eldöntésre se igen vár, hiszen az ormánsági emberéletnek azt a szakaszát vigyázza az iványi két-