Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)
II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Balpataki Katalin: A helynévrendezési törvény kialakulása és végrehajtása
beli használatban és ismét más a nép ajkán. Ha a lakosság többnyelvű volt, tovább bonyolította az amúgy is zavaros helyzetet. A helynevek rendezését sürgette az a tény is, hogy az 1890-es évek elején a magyar kormány a katonai térképeken nagy számban előforduló idegen hangzású helynevekkiküszöbölésére a katonai hatóságokhoz fordult, hogy a hazai helységneveket helyes magyar alakban tüntessék fel. A hatóság viszont csak abban az esetben tudta vállalni ezt a kérést, ha megállapítható volt a helyes és hivatalos név. Az OSH főtisztviselője, Dr. Vízneker Antal 1894-ben a belügyminiszterhez felterjesztett javaslatában a helynevek hivatalos névmegállapítására központi bizottság létrehozását javasolta. A belügyminiszter támogatta a javaslatot és az 1895. május 10-én kelt 36281/1. számú rendeletével megbízta a Hivatalt egy Törzskönyvbizottság felállításával, hangsúlyozva, hogy a megalakítandó bizottság csupán javaslattevő szerv lehet, a helynévkérdésben a döntés joga a belügyminisztert illeti meg. 2 A Bizottság felállítása megkezdődött, tagjaik sorába olyan minisztériumok képviselői kerültek, amelyek közvetlenül is érintettek voltak hazánkban, a helynevek szabályozatlanságából kialakuló helyzetben. Tagjai közé kerültek olyan szakegyesületek is, melyek munkájukkal nagyban segítették a feladat szakszerű megoldását, mint pl. a Földrajzi Társaság, Magyar Történelmi Társulat, MTA Statisztikai Bizottsága, Erdélyrészi Kárpát Egyesület, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. A pontosabb munkához igénybe vették más külső szakértők segítségét az. egy-egy vármegye területén előforduló községnevek tanulmányozásához. Ezek a szakértők az egyes települések kutatói, helytörténészei, plébánosai. A Bizottság először 1896. július 16-án ült össze. Ezen az ülésen a későbbi név-megállapítási munka előkészítését kezdték meg. A törvényhatóságoktól, egyházi szervektől és magánszemélyektől begyűjtött adatokat vármegyénként osztották szél egymás között, hogy ki-ki megtehesse észrevételeit. Itt dolgozták ki a községek előneveinek megállapításánál irányadó elveket. Kimondták, hogy a többször előforduló helynevek kiküszöbölésére mindenkor új nevet kell alkotni. Az eredeti nevet a történeti elsőbbség vagy a település gazdasági, kulturális és központi jelentősége, valamint az döntötte el, hogy van-e postája, vasút- vagy hajóállomása. Az új nevek alkotásánál figyelembe kellett venni a régebben használt nevet, a magyaros hangzást, a hegy- és vízrajzi adottságokat, a helység történeti múltját, természeti adottságait, a gazdasági, kulturális és nemzetiségi viszonyokat, és hogy könnyen megjegyezhető, széleskörű elterjedésre alkalmas legyen. Arra is törekedtek, hogy az új nevek lehetőleg ne legyenek hosszúak, s ne kezdődjenek azonos betűvel. A Bizottság ellenezte a 15 betűnél hosszabb helyneveket. Viszont sok, már eredetileg is hosszú nevet (különösen a védőszentekről elnevezett települések esetében) a megkülönböztetés miatt jelzővel kellett ellátni, amely tovább növelte a betűk számát. Ha azonos nevű helységek megkülönböztetésére a postai vagy vasúti gyakorlat már kialakított bizonyos jelzőket, a Bizottság a névalkotásnál ezt is figyelembe vette. A külterületi lakolt helyek nevének megállapításánál egyetlen szempontot tartottak szem előtt: egy megyén belül ne legyen kettő azonos nevű. Ekkor állapodtak meg abban is, hogy egy-egy vármegye községeinek névváltoztatására egyszerre kerüljön sor. Az adatgyűjtés megkezdődött, munkájuk azonban hiábavalónak tűnt, mert még nem született olyan rendelet vagy törvény, amely a Törzskönyvbizottságot jogerős döntésre hatalmazta volna fél. Ezért a Bizottság egy törvényjavaslat kidolgozását kezdte meg, melyet a képviselőház 1897 decemberében nagy többséggel (a szász képviselők kivételével) megszavazott.
