Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Szabó István: Szolnoki hadifoglyok, szolnoki hadirajzoló

sőt halottaink is voltak. Ilyen körülmények között művészi munkára nem is gondolhattam. Néha- néha, tűzszünetekben töltőtollammal megpróbáltam rajzolni. 5000 méter magasan, a hajnali ködtakarta Drina felett, a túlsó szerb hegyek keménylilás sziluettjei, mögöttük alul rózsaszínű, felfelé szürkébe átmenő éjjel japán fametszeteket juttattak eszembe, míg az előttem levő lejtőn szilvafák és alattuk a fekete disznók Gauguin képet varázsoltak elém. November vége felé, mélyen bent Szerbiában, hetekig tartó őszi eső, térdig érő sár és zimankós időben támadásra vittem századomat. Egy dombtetőn, sűrűn füstölgő lövedékek zajában fekve maradtam. Az erős közeli lövöldözés egy kis szünetében legényem a kötöző helyre vitt, ahol az orvosok hosszú késés után tüdőlövést konstatáltak, amely a bal kulescsont felett hatolt be, a jobb felső karomon jött ki és idegsérülés következtében azt bénává is tette. Úgy éreztem, a rajzolásnak most már vége. Az orvosok a belövés és kilövés helyét beragasztották, hálózsákomba dugtak, hogy néhány óra múlva abban temessenek el. De másnap még éltem, mire visszaküldték Valjevoba. A siklós kövesúton hegynek le és fel, parasztszekéren fekve, reggeltől estig döcögve, mint ha állandóan késsel szurkáltak volna, Valjevoban mint továbbszállításra alkalmatlan hetekig feküdtem, míg december vége felé haza kerültem. Hónapok múlva lassan mozogni kezdett a karom, újra dolgozni akartam és bíztam felgyógyulásomban. Nem kellett már a bal kezemmel kísérleteznem, mert ha a jobb könyökömet az asztalra támasztottam, a kezem már rajzolt is. Vissza akartam menni a harctérre, elhagyott alföldi katonáim közé, akiktől különféle hadikórházakból megható üdvözlő kártyákat kaptam. Az itthoni élet oly messze állt attól, amin kint a harctéren keresztül mentünk, a színházba, hangversenyre járó »hátország« annyira idegen lett, hogy újra vissza akartam kerülni. Sebesülésem miatt, mely harctéri szolgálatra alkalmatlanná tett, hadi festőként kértem új beosztásomat. 1915 augusztusában ez a vágyam teljesült és erre olyan négy év kezdődött életemben, mely gyorsan vitt felfelé a meredek úton vágyaim beteljesítése felé. A 4 éves kisfiú falra festett vonata valóra vált. Szinte állandóan vonaton éltem. 100.000 kilométereket tettem meg. (Térképen jelöltem meg utazásaimat a legészakibb frontról Varsótól Konstantinápolyig, Bécsen át Lipcsébe, majd megint délre, Udinébe, és vissza északra Kievig és Odesszáig). Közben rajzoltam. Ferenc József temetésén, Károly király koronázásán és a bukaresti béketárgyaláson is. De a frontokon, amelyek tulajdonképpeni munkaterületeim voltak, annyi nyomort, szenvedést és borzalmat láttam, hogy eszembe jutott Adolf Menzel, a nagy német festő és grafikus mondása, aki mikor osztályába lépett és növendékeit az epileptikus rohamokban vergődő modell körül gyülekezve látta, azt kérdezte, hol vannak a rohamokban hánykolódó modellről készült rajzok. Nálam megvoltak, mert amikor ceruza és papír volt a kezemben, az. alkotás vágya minden más érzést a munka idejére legalábbis elhomályosított bennem. 1916-ban a Leipzige Illustrische Zeitung munkatársának szerződtetett, így a Vasárnapi Újságon kívül itt is megjelentek rajzaim, rendszerint teljes oldal terjedelemben. A bécsi Albertina az egyik legnagyobb grafikai gyűjtemény, néhány háborús nyomatomat vásárolta meg. A háború után Frigyes főherceg mindazokat a műveket, amelyekel az ő életében vásárolt a múzeum, minthogy az Alberlinát Frigyes apja, Albert főherceg alapította, családi tulajdonának tekintette és Martonvásárra szállíttatta. Innen később Frigyes halála után Albert herceg magával vitte ládaszámra Dél-Amerikába. Az Albertina gyűjteménye leltárában az én rajzaim is F.(Frigyes) betűvel vannak nyilvántartva."

24 Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a többiek jelentős része pedig DM leltári jelzettel a hagyatékát őrző, szolnoki Damjanich János Múzeumban. 24 ZÁDOR I. 7. p., 232. p.