Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)
II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Szabó István: Szolnoki hadifoglyok, szolnoki hadirajzoló
Hát erre nem számítottam. Feleségem, Juszti már a hetedik hete ágyban fekszik, beteg. A negyedik gyermek születése után, aki 1914 márciusában születelt, amikor a tanyáról bevittem a templomba avatásra, megfázott. Hiába mondtam neki, hogy jobban öltözzön fel. Most itt hagyjam? Hát a gyerekekkel mi lesz? A legidősebb, a Juszti 6 éves, Kálmán 4, Julianna 2, a kicsi meg csak 4 hónapos. Először apámnak mondtam meg, hogy kitört a háború és nekem is be kell vonulni azonnal. Szegény öreg csak nézett maga elé és csendesen csak annyit mondott: menj, fiam. Nagyon szomorúnak látszott. 0 talán még nálam is jobban átérezte, mit jelent az, otthagyni a családot, mindent és menni harcolni. Együtt mentünk be Jusztihoz, aki ágyban feküdt és aggodalmasan nézett ránk. Azonnal látta mindkettőnk arcán, hogy valami különös dolog történt. Mikor megmondtuk, kétségbe esett és sírva kérdezte: - Mi lesz velünk, ha te elmégy, Kálmán? Anyám pár csendes szóval vigasztalni próbálta. Ezt a kis időt használtam fel arra, hogy észrevétlenül kilépjek a szobából. Elmentem a községházára. Olyan volt a község, mint a megbolygatott méhkas. Mindenki tárgyalta az eseményt, jövés-menés, zsibongás mindenfelé és nagy csoportok az utcán. Lepecsételték a katonakönyveket és meghagyták, hogy a legközelebbi vonattal vonuljak be az ezredemhez Pestre. Akkor már a 29. honvéd gyalogezredhez tartoztam. Másnap jókor felkeltem, de annyi mindent kellett volna még a ház körül elvégeznem, hogy azt sem tudtam, mihez kezdjek. Végül is bementem az istállóba és csak néztem a jószágokat. Máskor ilyenkor már etettem őket, most meg csak álltam az ajtóban. Anyám egy kis tarisznyába készített kevés kenyeret, szalonnát és ideadta. Ekkorra már az egész család talpon volt. A gyerekek ott zsibongtak körülöttem, ők még nem értették meg, mit jelent ez. a reggeli búcsúzkodás. Eletem legszomorúbb reggele volt ez. Négy kisgyereket, beteg feleségei és öreg szülőket otthagyni. Elbúcsúztunk és én elindultam a nagy útra. A tanyabejárásig kísértek, onnan egyedül mentem a dűlőn át az állomásra Ott, ahol az út egy kicsit megtörik és aztán már nem lehet látni a tanyánkat, még egyszer visszanéztem. Anyám és a kél gyerek még mindig ott állt, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk Mikor megindult a vonat, a sok árván maradt gyerek és asszony, meg a sok menyaszszony, szülők, nagyszülők, jóbarátok kendőt lobogtattak, sírtak és törölgették a szemüket. Nem nótázott senki. Aki többet ivott a bevonulók közül, az inkább maga is sírdogált. Ez a kép fogadott minden községben, ahol a vonatunk megállt. Búcsúzás. J'alán örökre. Mire Pestre értünk, zsúfolva voltunk a vonaton. Még annyi embert nem láttam soha, mint a Keleti pályaudvar környékén. A ligetekben és a kapuk aljában feküdtek a bevonulók, akik már korábban felértek Pestre. Engem, mert négygyermekes voltam, nem vittek azonnal a frontra: szeptember derekáig a kelenföldi laktanyában voltam. De már ekkor megtudtuk, hogy mi az. a háború. A vonatok hozták vissza a sebesültekéi: kinek a lába, kinek a keze hiányzott. Úgyhogy igen neki voltunk keseredve, mikor miránk is sor került. De hogy ezt ne lássák, mikor kivonultunk a laktanyából az állomásra, énekelni kezdtünk. Énekeltünk, mert ha énekeltünk, nem gondoltunk másra. Meg is éljeneztek az otthonmaradók. Lelkesítettek. Az ablakokból meg virágokat, cigarettát, szivart dobáltak ránk. Főleg mikor rákezdlük, hogy: Megállj, megállj, kutya Szerbia, Nem lesz tied Hercegovina, Mert a magyar nem enged Míg a vére nem eped, A hazáért szenved.
