Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

zott Heckenast Gusztáv történész, akinek a szobájából gyönyörűen be lehetett látni a mi balkonunkra. Na most, ezek a lányok, amikor bejöttek reggel tél nyolcra - mert munkakezdés előtt „Szabad Nép félóra" volt - a balkonablaknál igazították a hajukat, fésülködtek, rúzsozták magukat. Egy ilyen jelenetet odaátról a Heckenast Guszti lefényképeztetett - ugye dokumentum az utókornak - és kitették a faliújságunkra. A mi lányainknak sem kellett több, felhívták Kárász Judit fényképészünket - aki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumából került ide Ortutay révén -, és azonnal megbízták, hogy addig lessé Heckenastot, amíg valami kompromittáló fotót nem tud róla csinálni. Nem sokáig kellett várnia, nyár volt és meleg, Heckenast Guszti elterült az. íróasztalán és elaludt. Ezt lefényképezték és átküldték a Történettudományi Intézetbe. A két szomszédvár ilyetén életén én mulattam a legjobban, mert mind a két intézetet belülről ismertem. A MMOK-ban a legszörnyűbb időkben az ment, hogy ebéd közben Orosz Rózsi, aki akkor a propagandistánk volt, mindenféle vezéreikkeket állított össze a Szabad Népből és amíg mi a lötty levesünket ettük, addig ott feküdt előttünk a Szabad Nép vezércikke, az asztalra ragasztva! Ez a bosszantásnak a maximuma volt! Ezt az Orosz Rózsit csak úgy aposztrofáltuk, hogy „Szovjet" Rózsi, aki maga bevallotta, hogy amikor a nyilasokat akasztották, ő ott állt az első sorban és élvezte a látványt. Amikor Ortutay posztja kezdett kicsit meginogni, még Sztálin halála előtt apránként kezdett feloszlani a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, mert elindult egy irányzat, amely szerint megyei, önkormányzati szinten kell a múzeumügyet irányítani, tehát egy decentralizálási folyamat ment végbe. Addig a megyei múzeumok nem voltak önállóak, a MMOK alá tartoztak. Én 1953 februárjában kerültem a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Régészeti Könyvtárába, mint bibliográfus és segédkönyvtáros. Akkor a Széchényi Könyvtárból fittek szakkönyvtárosok és kurzusokat tartottak nekünk, múzeumi könyviárostiknak. Az összes múzeumi könyvtáros idejárt megtanulni a könyvtárosságot, mert akkor még ilyen szak nem indult az egyetemeken. Véleményem szerint van valamilyen szak és annak van könyvtárossága, de könyvtártudomány? Nem tudom kinek, melyik nagy elvtársnak volt ez az ötlete. Németh Endre volt a könyvtár vezetője, hárman voltunk beosztottai, azaz negyediknek ott volt Magó János, aki egyúttal a Múzeum párttitkára is volt. O volt az, aki 1955-ben egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Te, Imre, nem gondoltál arra, hogy belépj a Pártba? Te értelmes ember vagy... " - Elkezdett udvarolni. „Ah, öreg vagyok én már ahhoz" - mondtam negyven évesen. „A, ugyan -mondja erre Magó - Anatole France francia regényíró hetven éves korában lépett be a pártba!" „Na igen, de az Anatole France voll!" - Es ezzel a dolog el volt intézve. Sztálin temetésén persze fel kellett vonulnunk, hatalmas volt a csődület, olyan sok intézmény dolgozójai és „spontán" gyászközönség indult el a szoborhoz. Minket a Köztársaság térig irányítottak és mivel rettentően untuk az egészet, elkezdtünk snúrozni. Meghúztuk a vonalat és az. nyert, aki a legközelebb tudta dobni a vonalhoz a pénzérméjét. Ezt meglátta Magó, amin nagyon felháborodott: „Hát mégis, hát Sztálin elvtárs temetésén így viselkedni'?" De aztán ebből sem lett semmi bajom. A forradalom napjaiban 1956. október 23-án nem voltam bent a múzeumban, mert kutató naposként akkor mehettem a Történettudományi Intézet könyvtárába, a Belgrád rakpartra. Az itt dolgozó régi, megbízható történész barátaimmal - Niederhauser Emillel és Várkonyi Ágnessel sokat trécseltünk, viccelődtünk. Akkor is éppen ott voltam, amikor a rádió bemondta, hogy engedélyez-