Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

egyik bizottsági tag, Beér János, egy svábból lett kommunista, hogy: „Elvtársam, mondja meg, milyen nemzetiségi irodalmat olvasott és kinek a gondolkodását tartotta nagyra?" Erre felsoroltam a múlt századtól kezdve mindazokat, akik a nemzetiségi kérdésről írtak, Popovici Auréltól Masarykig, azután Benest, Jászi Oszkárt. Mire megkérdezte: „Iis Lenint?" „No, igen - mondtam -, Leninnek is voltak elképzelései a nemzetiségek jövőjéről és jogairól, de hát a kidolgozása tulajdonképpen az utódaira maradt. Na és, na és?" - ki akart húzni belőlem egy nevet. Várta, hogy kimondjam Sztálin nevét, hogy Sztálin a nemzetiségi kérdés megoldója. Várták, hogy mondjam ki azt a szent szót, de nem mondtam ki. Ezzel írtam alá a halálos ítéletemet, ez volt a látszat ok, amiért nem dolgozhattam ott tovább. 1949. december 31-én megint összehívott bennünket Csanádi, mert le kellett tenni az esküt az új népköztársasági alkotmányra. Az esküt letettük, hiszen mit nekünk egy új eskü, mi már mindenkinek, még a nyilasoknak is letettük, ezen ne múljon! Az eskü szövegét Csanádi olvasta fel, mi meg utánamondtuk. A végén aztán elővett néhány borítékot, amikből én is kaptam egyet. Az állt benne, bog}' 1950. január 1-jei hatállyal nyugdíjaznak, 34 évesen! Rajtam kívül 4-5 kollégámat is így távolították el. Nekem, mivel akkor 45 év volt a legkorábbi nyugdíjkorhatár, még valami végkielégítést is ígértek, de azt soha nem kaptam meg. Érdekes volt a felmondás dátumozása. 1949. december 31-én tettük le az esküt déli 12 órakor, az elbocsátást december 12-ével keltezték, tehát 2 héttel korábban már eldöntötték - talán, amikor a már fentebb említett káderezés folyt -, hogy elküldenek. De hát akkor miért kellett nekem letennem a népköztársaság alkotmányára a hűségesküt, mikor már tudták, hogy elküldenek? Hát ezek voltak azok a dolgok, amelyek a „népi demokráciát" oly jól jellemezték: tyúkszemre hágó pimaszkodások, amit az emberekkel nyugodtan elkövethettek. Mivel munkanélküli lettem, otthon, a feleségem kézi szövőrámáján sálakat szőttünk. A család összeadott mindenféle pamutgombolyagokat, azt tekertük rá a rámára és szőttük a férfisálakat. Azt hiszem 8-10 forintért adtuk darabját - akkor az még nag}' pénz volt. Pvbből tartottuk fönn magunkat, meg a két kisgyerekünket, persze a rokonok is segítettek, ahogy tudtak. Akkor az egész értelmiség nélkülözött - nem csak a „kizsákmányoló osztály", amihez én akkor már régen nem tartoztam. Még 1937-ben kaptam egy ajánlott levelet a Vitézi Széktől, amelyben az állt. hogy mivel a nagybátyám (Jakabffy Lóránd) hősi halált halt 1916-ban Galíciában és mivel neki nem volt leszármazottja, én, mint a család legidősebb Magyarországon élő tagja vitézi telekért és vitézi címért folyamodhatok. Na mondom, ez kéne még nekem! Ilyenbe én nem megyek bele! A belügyminisztérium pedig arra kért fel, hogy a nemesség igazolási eljárásáért küldjek postafordultával 15 pengőt. Megírtam apámnak, hogy mi van, aki azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, nem kell igazolás, így megspóroltam 15 pengőt, úgy hog}' én nem vagyok igazolt nemes. A sálszövések közben be-be jártam a volt Teleki Intézet épületében működő MTA Történettudományi Intézetbe és a régi barátaimmal, kollégáimmal beszélgettem, tartottam velük a kapcsolatot. Jó barátom volt I. Tóth Zoltán, akire a „Szovjetunió és a népi demokráciák" osztályának vezetését bízták. Na, mondom neki: „Zoltán, tudsz nekem valami különmunkát adni?" Azt mondja erre: „Igen, de tudod, most az a helyzet, hogy borzasztó nehéz a volt Teleki lntézetes embereket, akiket mind kiszórtak, visszavenni. Viszont én éppen csinálom a „Magyar történeti bibliográfia, 1825-1867" című munkát, amire van is pénz és lehetőséged lenne közreműködni benne." Ebben én azután részt is vettem. A bibliográfiakészítés, hogy is mondjam, favágóm unka; tulajdonképpen az történt, hog}' az akkor már egyetemi tanár I. Tóth Zoltán a hallgatóit kiképezte arra, hogy a korabeli szakirodalmat a monográfiáktól a folyóiratcikkekig dolgozzák fel, cédulázzák ki. Ezeket a cédulákat behozták a Történettudományi Intézetbe, ahol nekem és néhány más embernek szortírozni és ellenőrizni kellett az adatok helyességét, illetve szakozásra tettük éretté. A címből ugyanis nem mindig lehetett tudni, hogy miről szól az írás, emlékszem például Sze-