Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

hevesen tiltakozott, mert közel esett a szlovák partizánok mozgolódásaihoz, az orosz front közeledtével is korán eleshetett volna. Végül a balatonfüredi pedagógus üdülőt jelölték ki számunkra, amely ugyancsak a kultuszminisztérium kezelésében volt.

43 Ez jó választásnak bizonyult, mert a Dél-Dunántúl és Budapest szovjet elfoglalásához képest Füredre csak 1945 márciusában jöttek be az oroszok. A Történettudományi Intézet ugyancsak velünk költözött, de nekik könnyebb dolguk volt, mert csak a könyvtárukat kellett leszállítaniuk. Fiatal munkatársai feladat nélkül maradtak, így a mi munkánkba segítettek be, köztük volt Kosáry Domokos, Benda Kálmán és Makkai László történészek, valamint Hadrovics László nyelvész, híres szlavista is, mind kitűnő szakember, akik közül azután sokan jelentős pályát futottak be. Budapesttel 1944. december 8-án szűnt meg az összeköttetésünk, erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert az aznapi utolsó postával jött meg a kofferem, amit a Déli-pályaudvaron előzőleg elloptak, benne a fiam babakelengyéivel. A megkerült csomagom mellé a MAV még 800 pengő kártérítést is fizetett. Számomra a legkellemetlenebb pillanat 1944 szeptemberében jött el, amikor behívtak sorozásra. Gatyára vetkőzés után jött a katonaorvos, aki végigvizsgálta a tüdőt, májat, vesét stb. En mindig is ilyen kis girhes voltam, mint most. Nekem azt mondta, hog)' segédszolgálatra alkalmas vagyok. Be kellett diktálni a könyvbe a nevet, meg a többi adatot. Mondtam: Lúgoson születtem 1915. február 17-én. Eközben a hátam mögött föl-alá sétált egy alezredes, és amikor meghallotta, hogy hol születtem, megállt és megkérdezte: „Ki született itt Lúgoson?" - „Én." -Rám néz: „Nem Jakabffy?" - „De igen." - „Hát te az Eleméinek vagy a fia?" - „Igen." Félrehívott és csendesen megkérdezte: - „Te akarsz katona lenni'.''" -„Dehogy akarok! De mit csináljak, már besoroztak." Buschböcknek hívták, lugosi sváb fiúból lett ügyvéd, tartalékos tisztként szolgált. Megkérdezte, hogy van-e valami iratom, igazolásom, mire nagy nehezen előkerült egy éivénytelén papír, miszerint én az intézet légoltalmi helyettes parancsnoka vagyok. Kivette a kezemből és odavitte az adminisztrálást végző hadnagyhoz: „Nem látja, ezt az embert nem lehetett volna besorozni, nem látja!?" Megkeresték a nevemet a könyvben és az alezredes saját kezűleg pirossal áthúzta. Ezzel megmentette az életemet. Akkor volt hathetes a fiam. 1944 szilveszterén már folyamatosan érkeztek a menekültek keletről, és jöttek az üzenetek nyugatról, hogy meneküljünk mi is tovább, mert mi lesz, ha elérnek az oroszok. Azt mondtuk, mi itt maradunk, lesz ami lesz! A nyilasok már rég elmenekültek Sopronba meg Szombathelyre, ahol megjátszották a frontharcost, pedig csak menekülni tudtak, de a németek bezzeg a helyükön maradtak a Bakony és a Balaton vonalára építve védelmüket. A magyarok közül egyedül a Hunyadi SS-hadosztály tagjai maradtak csak a helyükön, de azok is nyilas karszalagot viseltek. Nem akarom megrágalmazni őket, de a legtöbbjük csak fosztogatott. Kifosztották a gazdag villákat, feltörték a borospincéket már az oroszok megérkezése előtt. Részegen randalíroztak, nőket szedtek fel az autóikra és azokkal furikáztak fel-alá. Létszámunk - a szakemberekkel, kutatókkal és a kisegítő személyzettel (nyomdászok, rajzolók, titkárnők) valamint családtagjaikkal együtt - elérte a száz főt. Együtt dolgoztunk, együtt éltünk több hónapon keresztül összezárva. Nem volt könnyű ennyi embert élelemmel ellátni, ez nagy nehézséget okozott. Együtt karácsony óztunk, közös szilveszteri programokat rendeztünk, összebarátkoztunk a történészekkel, akikkel bár addig is egy épületben dolgoz-