Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Bencze Géza: Egy történeti tárgy többféle megközelítése

Nem véletlenül. Az általunk itt most körüljárni kívánt jelenkort éppen manapság kísérli meghatározni a néprajzi szakma, ahol egy korábban emlegetett 20. századvégi szakmai elbizonytalanodás után egyre határozottabb szándékkal nyúlnak a jelenkori kutatások felé. Konferencia, előadások, cikkek, elfogadott program jelzi nemcsak a szándékot, hanem a megvalósítás kezdeti lépéseit is. A korábbiakhoz képest itt némi hátrányba került a történeti muzeológia, de éppen az előzmények felélesztésével és újjárendezésé vei mi is előre léphetünk a tisztázás útján. Fejős Zoltán a Néprajzi jelenkutatás és a múzeumi gyűjtemények változása c. MaDok 1. füzete bevezető tanulmányában utal az egykor volt budapesti várbéli jelenkor-kutatási centrumra (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum), s többen emlékeznek az 1985-ben a Néprajzi Múzeumban rendezett, nagy szakmai sikerű „Utunk-életünk" c. kiállításra, amely a két szakterület, a két országos múzeum akkori jelenkor-kutatásának nem lebecsülendő állomása - és egyben tükre is - volt. Ahogy visszaemlékezünk: volt közös elképzelés, nem volt közös gyűjtés (a Néprajzi Múzeum akkor nem érezte még magáénak a jelenkori gyűjtést), volt félig közös forgatókönyv írás, volt közös rendezés, nem volt közös adattározás. Tehát akkor és utána nagyon sok minden elveszett, az erősen erodálódó emlékezet pedig nem elegendő a teljes ismeretanyag megtartásra. De visszatérve az előadásom választott címéhez: gyüjtünk-c jelenkori tárgyat és ha igen, az megfelel-e a múzeumi műtárggyal szemben támasztott igen sokféle elvárásnak, vagy legalább azok egy részének? Mi magunk ugyanolyan mélységig, ugyanolyan komolysággal foglalkozunk-e ezekkel a „fiatal" tárgyakkal, mint a náluk már korosabbakkal? Nem rendelkezünk még megközelítő adattal sem arra nézve, hogy a múzeumok történeti, helytörténeti gyűjteményeiben milyen a legújabb kori, a jelenkori, a bekerülés után persze folyamatosan korosodó jelenkori tárgyak száma, ill. aránya. Biztosak lehetünk benne, hogy igen alacsony. Egy az országos gyűjtőkörrel rendelkező - nagyjából negyven éves átlagkorú - műszaki- és technikatörténeti múzeumokra kiterjedő szakmai vizsgálat ezirányú kérdéseire adott válaszokból némi képet alkothatunk. A 11 - egyébként történetinek tekintendő múzeumból négyben nem haladja meg a 30 évesnél fiatalabb tárgyak aránya a rendkívül alacsonynak tekintendő 10%-ot sem(a veszprémi Magyar Építészeti Múzeumban mindössze 2%!). Jobb az arány a kisebb, részben cégek, intézmények, alapítványok által fenntartott szakmúzeumok esetében, ott az átlag kb. 30%-os. Most a konkrét, a címben jelölt témámról: a jelenkori tárgyról. Olyan a rendszerváltással összefüggő tárgyat, tárgyegyüttest választottam - amit persze magam is jól ismerek -, a gyűjtéskor abszolút jelenkorinak minősült és biztosan több helyre is került belőle: nevezetesen a vasfüggöny egy darabja. Mindenki emlékében él a világsajtót bejárt kép, amelyen 1989. május 2-án Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter ünnepélyesen átvágja a két világrendszert elválasztó vasfüggönyt. (Az ünnepélyes alkalmat megelőző budapesti nemzetközi sajtótájékoztatón az újságíróknak olyan - felirattal ellátott - vasfüggöny darabot osztogattak, mint amilyen a színházak fém tüzgátló vasfüggönye; egy darab feketére festett bádogdarabot.) Mi is volt ez a vasfüggöny? Röviden: a Churchilltól származó kifejezés testet öltött formája: kerítés drótból, vaslemezből, betonból, s ha kell taposóaknából, hogy hermetikusan elválassza az ún. szocialista tábort Európától. A Balti tengertől a Fekete tengerig - valamint Nyugat-Berlin körül - felépített műszaki zár- és erődrendszer hazai klasszikus szakasza az osztrák határon épült ki, mintegy 350 km hosszban. Előbb szöges drótkerítés, majd aknazár és nyomsáv. Az aknazárat 1955-1956-ban felszedték, majd 1957-től újratelepítették. A ma (azaz a közelmúltig) ismert szovjet gyártmányú műszaki zár (hivatalos nevén SZ100-as elektromos jelzőrendszer) 1965-1970 között épült ki az osztrák határszakaszon. A tényleges határtól 500-2000 méterrel beljebb magyar területre telepítve egységes rendszert