Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

VI. Könyv- és folyóiratszemle - Könyv a szegedi árvízről. (G. Merva Mária)

Könyv a szegedi árvízről A szegedi nagyárvíz és újjáépítés Szerk.: Kaján Imre és Zombori István. Budapest-Szeged, 2004. 112 p. G Merva Mária 2004. március 12-én volt 125 éve annak, hogy a nagy árvíz elárasztotta Szegedet, az ország akkori második legnagyobb városát. Százötven ember vesztette életét és több mint ötezer ház dőlt romba. Noha 1879-ben már létezett Széchenyi István és Vásárhelyi Pál történelmi jelentőségű alkotása, a Tisza védőgát és átvágásos folyószabályozási rendszere, de annak gyakorlati kivitelezése még nem valósult meg. A munka elkezdődött, de mindig megakadt. Az erős védelmi vonalat, a városi folyószabályozási és partvédő művet, a körtöltést és terepfeltöltést csak a katasztrófa után, az 1879-i árvizet követően építették meg. Hetvenezer lakosa volt ekkor Szegednek, az árvíz hírérc sokan elmenekültek ugyan, de még 1879. március 12-én reggel is, amikor a város egésze víz alá került, több tízezer ember tartózkodott a városban. A házak nagyobb része vályogból épült, s azok a vízben egy-két nap alatt összeroskadtak. A védekezésben jelentős szerepet játszott a katonaság. A városi közigazgatás vezetői sem hagyták cl a várost, szervezték a mentést, az árvízkárosult emberek elhelyezését, élelmezését. Szeged pusztulásának híre bejárta az egész világot, hamarosan érkezett segítség a világ minden részéről. Március 17-én Szegedre látogatott a király, Ferenc József. Ezt számtalan festmény, rajz és egyéb mü megörökítette. Azért is volt korszakalkotó ez a látogatás, mert utána írt az eseményről a világsajtó, melynek nyomán külföldi segélycsomagok érkeztek Szegedre. Az árvíz nehezen húzódott vissza: „Ezért a városban valóságos élet folyt, csónakokon közlekedtek" - írja Zombori István. Érdekes, hogy miért nem írtak a túlélők, az eseményekben résztvevő emberek erről a nagy eseményről, miért nem örökítették meg az emlékeiket. A „részletek hiányoznak" - panaszolja Tömörkény István. Pedig ezek a visszaemlékezések, az egyes emberek történetei, tragédiái teszik élményszerűvé, átélhetővé a nagy árvizet a későbbi kor embere számára. Mikszáth Kálmán, Jókai Mór mellett néhány szemtanú, Pillich Kálmán, Máté Jód minorita atya, Lázár György polgármester, Kovács János és Nagy Sándor visszaemlékezését közli Apró Ferenc a kötetben. Ezenkívül Kossuth Lajosnak Bakay Nándorhoz, Szeged országgyűlési képviselőjéhez írott leveléből közöl részleteket, melyekben az Olaszországban élő emigráns nagy aggodalommal követi a szegcdi árvíz eseményeit. „Ámde én fájdalmas meglepetéssel olvastam a hazai lapokban, s megütközéssel regisztrálva láttam klülföldi lapokban is, hogy Szeged hajléktalan menekültei közt akadnak, sokan akadnak, akik fűnek-fának potom áron kínálják vízzel borított telkeiket, mert ők kétségbeesve szülővárosuk jövendője felett, máshova akarják elköltöztetni házi isteneiket." Kossuth kifejezésre juttatja levelében, hogy nem ezt várja Szeged népétől, akit ő a nemzet büszkeségének nevezett valaha. Szelesi Zoltán művészettörténész tanulmányában a szegedi nagyárvíz képzőművészeti ábrázolásait tekintette át. Különösen Zichy Mihályt, Csontváry Kosztka Tivadart és Vágó Pált ihlette meg a nem mindennapi esemény. A nagyárvíz újraírta Szeged történetét. A nagy országos és nemzetközi összefogás eredményeképpen újjáépült a város. Az a benyomása az olvasónak, hogy a szerkesztők, összeállítók nem tisztázták alapvetően, hogy mi is a céljuk ezzel a kiadvánnyal. A szegedi nagyárvíznek akarnak emléket állítani a 125. évforduló alkalmából? A téma eddig hiányzó történelmi feldolgozását kívánják adni? A fantasztikusan jó képanyagot akarják publikálni, mert eddig az ismeretlen