Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)
II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Nagy László G.: Az „XX4-es program" - egy legújabb kori történeti gyűjtés terve
Az „XX4-es program" - egy legújabb kori történeti gyűjtés terve Nagy László G Mindenek előtt azt szeretném előrebocsátani, hogy írásom nem egy gyűjtési stratégia elméleti igényű megalapozása; módszertani útmutatóvá sem kíván válni, sőt, valójában még csak újdonságnak sem mondható. Az 1960-80-as évek szakmai vitáiban „felnőtté vált" hazai történeti muzeológia képviselői közül (az ún. „2. generációból") ugyanis sokan emlékezhetnek hasonló törekvésekre; akik pedig a '80-as évek közepétől kerültek a történeti gyűjteményekbe (a „3. generáció" tagjai), jórészt már az egyetemen hallhattak, tanultak a korszerű gyűjtés elveiről - esetleg éppen e sorok írójától... Megköszönve tehát a folyóirattól kapott lehetőséget, mindössze egy - 2000-ben, a történész muzeológusok szegcdi konferenciáján már felvetett, legutóbb pedig az esztergomi tanácskozáson részletezett - ötletemet ismétlem meg írásban, szélesebb szakmai olvasóközönség előtt: programfelhívást teszek közzé egy a gyakorlatban „megtöltendő" keret felvázolásával. A „legközelebbi múlt", „legújabb kor", „jelenkor" tárgyi és dokumentum-anyagának gyűjtése az 1950/60-as évektől egyértelműen a kialakuló történeti muzeológia egyik kiemelt feladata hazánkban éppúgy, mint Európa más országaiban. Az intézmények igyekeztek is eleget tenni c követelménynek - hol több, hol kevesebb sikerrel. Pozitív példákat említhetünk itthonról (a bányász-életmód emlékeinek folyamatos gyűjtése és bemutatása Tatabányán, Salgótarjánban; az „így éltek / szórakoztak ... a budapestiek" sorozat a BTMben; vidéki kisiparosok anyagai a veszprémi múzeumban) és külföldről: „Munka, Ember, Gép - Út az ipari társadalomba" (az 1987-es Landesausstellung Steyrben); a finnországi Kuopio, Tampere (Amuri), Turku (Luostarinmäki) „városi skanzenjai" stb. A legátfogóbb és talán legeredményesebb közülük a nálunk is sokat emlegetett, az 1970cs években a Nordiska Museet által indított SAMDOK program (samtids-dokumentation = jelenkori dokumentáció). Ha megvizsgáljuk, mi az a „többlet", amitől e „svéd modell" sikeresebbé válhatott másoknál, akkor tulajdonképpen egyetlen tényezőt látunk - és az nem a pénz, mint sokan azonnal rávágnák, mert bármilyen fontos is a gyarapításra szánt összeg, abban a finn, osztrák, német vagy holland múzeumok sem álltak rosszabbul. A szembeötlő különbség, ami véleményem szerint a SAMDOK sikerének záloga, igazi megalapozója volt: a gyűjtésnek egy sok résztvevős „hálózat" szervezett együttműködésére épülő, Összehangolt, tervszerű és céltudatos volta! Ez: az aktív, „rendszerelvű" gyűjtés módszere hiányzott másutt; ebben kínálja tehát a hazai előrelépés lehetőségét a következőkben vázolt - az NKÖM Múzeumi Főosztálya által is támogatott - javaslat.' Kiindulópontunk az az egyszerű ténymegállapítás, hogy a szóban forgó korszakot a gépi termelés révén megkezdődött ipari sorozatgyártás, a tömegtermelés elterjedése jellemzi, ami hallatlan módon gazdagította, megsokszorozta az embert körülvevő tárgyi világot, „másodlagos környezetünket". A technikai haladás újabb és újabb eszközöket "zúdít" ránk, melyek élettartama, „elavulási ideje" ráadásul egyre rövidebb. (Míg régebben egy bútor1 Nem kíván azonban az intézményesítés olyan fokára eljutni, mind a svéd példa, ahol „állandó jellegű rendszeres kurzusokat és szemináriumokat" is bevezettek a résztvevők képzésére, folyóiratokat adtak ki az elméleti és módszertani kérdések tisztázására. (Lásd Szabó Mátyás „A jelenkutatás svéd modellje" c. cikket. MaDOK füzetek. 1/2003. 107. p.)
