Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Sári Zsolt: Velünk élő tárgyak. (A 20. század bemutatásának lehetőségei a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban)

célja a többgyermekes családok életminőségének javítása, melynek része, egyik fontos alapja a megfelelő lakóházak építése volt. Több épületterv is született ennek a programnak a keretében, amelyek közös tulajdonsága volt a hagyományos formák megtartása, a meglévő, tradicionális helyi, táji formákhoz való alkalmazkodás. Az ONCSA-házak jellegzetessége a tornác, szoba, hálófülke, konyha, kamra, mosó elosztás. A padlózat gyakori alapanyaga a hajópadló, a tetőzet követte a helyi hagyományokat, praktikus tradíciókat. Az ONCSA-program azonban a háború miatt nem tudott teljes egészében kibontakozni, néhány esztendő alatt elhalt. A második világháború utáni újjáépítésben és a földosztás következtében kijelölt háztelek parcellákon meginduló építkezés az első években még szervezetlenül, majd 1949től, a létrehozott Országos Házépítő Szövetkezet szervezésében folytatódott, két éven keresztül felhasználva a korábbi ONCSA-tervek közül hatot, és az új pályázatra beérkezett tíz épülettervet. Az OHÉSZ-házakból néhány év alatt több mint tízezer lakóház épült fel, több helyen, egykori tanyaközpontok, cselédek lakta majorságok váltak egész településrészekké, önálló falvakká. A hetvenes-nyolcanas években aztán újra megjelent egy építész generáció, amely a hagyományos formák felhasználásával tervezett épületeket, de ezek nem tudtak gyökeret verni, meghonosodni a falvakban. Sokkal inkább kaptak teret a nyugat európai mintákat követő emeletes, hatalmas alapterületű lakóházak. A FAKSZ-, és ONCSA-házak eszmei folytatásaként tekinthetünk az ezredforduló nagy tiszai árvizei utáni beregi újjáépítés során megjelent épülettervek esetében, amelyek a beregi népi építészet formáit megőrizve illeszkedik a kor technikai, modernizációs törekvéseihez. Ezek az új épületek gyakran újra a tradicionálist követő utcaképet hoztak létre. Lehet, hogy ezek az épületek lehetnek a 20. század falusi építészetének záró elemei. Az itt említett lakóházak, pályázatokon született épülettervek figyelembe vették a helyi hagyományokat, építészeti sajátosságokat táj és környezetbarát utcasorokat létrehozva. A hatvanas és hetvenes években a falvak építészetét, utcaképét meghatározó épülettípus a kockaház lett, amely teljes egeszében mellőzte a korábbi építészeti hagyományokat, helyi stílusokat, típusokat. Az úgynevezett kockaházak mára településkép-meghatározó épületekké váltak. A nagy alapterületű (általában szoba-konyha-szoba-kamra-furdöszoba-wc beosztású) teraszos, gyakran alápincézett, sátortetős épületek már téglából épültek. Ezek néprajzi vizsgálata máig nem történt meg. Az új épülettípusok, a modernizáció, és a technikai fejlődés eredményeként új tárgyak, eszközök jelentek meg a tárgyi kultúrában, amelyek az életmódra is hatással voltak: elég ha itt csak az elektromos gépekre, a vízvezetékre, a fűtés- korszerűsítésekre gondolunk. Ezek változásokat eredményeztek a lakáskultúrában, a táplálkozáskultúrában, de a szabadidő-felhasználásban is. A 20. századi életmódváltozások egyik hozadéka a szabadidő-felhasználás átalakulása, a szabadidő növekedése, az erre épülő programok fontossága lett. A státusz-szimbólumok egyike lett a víkendház: hol folyó- és tópartokon, hol a szőlőben, hol a hegyekben. A víkendházak vizsgálatával megismerkedhetünk a szabadidő felhasználásának alakulásával, a nyaralók mellett létrejövő kertészetek kérdésével. Érdekes eredményeket mutat ezen épületek építészeti és lakásbelső vizsgálata. Itt találjuk meg a lakóházakból kikerülő, lecserélt bútorokat, fűtőtesteket, konyhai eszközöket és dísztárgyakat. 5.2. Új közösségi épületek Egy szabadtéri múzeum számára nemcsak a lakóépületek kutatása jelent feladatot, de a gazdasági építmények, a közösségi épületek, a különböző útmenti, köztéri építmények vizsgálata is. A 20. század építkezéseinek legtöbbje nem terjedt ki a gazdasági épületekre.