Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Tanulmányok - Baják László: A halotti címerek történetéhez

végezte. Az alteregó utóbb megkettőződött. Az elhunytat élőként megszemélyesítő hasonmás zászlaja, fegyverzete, amely az örök életét jelképezte, utóbb a templom falára került, míg az elhalt, elporladó testet jelképező alteregó zászlaját, fegyverzetét megszaggatva, összetörve a ravatalra, illetve a sírba tették. A késő középkorra az eredendően vallási indíttatású szokásrendben egyre nagyobb szerepet kapott a világi reprezentáció is. A rangosabb, alakos sírköveken megfaragták az elhunyt címerét, zászlaját, esetleges rendjelvényeit, a feliratok pedig egyre hosszabban sorolták fel a rangját és címeit. Jórészt a világi reprezentáció körébe sorolhatjuk a Hunyadi Mátyás gyászszertartásáról fennmaradt és jelenleg Párizsban őrzött temetési pajzsot. A pajzson Mátyás címerét felirat, illetve Halics és Morvaország, valamint Ernuszt Zsigmond pécsi püspök és Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost címere veszi körül. A pajzs kis mérete és felirata: „Alma dei genitrix Maria interpello pro rege Matthia" (Istennek kegyes áldott anyja, Mária esedezzél Mátyás királyért), valamint a temetést celebráló Kálmáncsehi személye sugallják az epitáfium jellegét. Mivel a pajzson Mátyás „országai" közül csak Halics és Morvaország címere van képviselve, nyilvánvaló, hogy a temetésen több hasonló pajzs szerepelhetett. A két főpap címere arra utal, hogy a fennmaradt pajzsot ketten készíttették. Valószínűleg azért kellelt osztozniuk a tisztelet kinyilvánításának e formájában, mert Mátyás országainak számától függően a szükséges pajzsok száma korlátozott volt. A forrásokban a pajzs(ok)ról nem esik szó, ezért valószínű, hogy nem a szertartásban volt szerepük, hanem a székesfehérvári temetés alkalmi dekorációjához tartozhattak. Feltehető, hogy a kor uralkodóinak síremlékeihez hasonlóan Mátyás országainak címerei végleges formában a márvány síremlékére kerültek. A barokk kor fokozott igénye a reprezentáció és a teatralitás iránt nem hagyta érintetlenül a gyászszertartásokat sem. Nemcsak az immár évszázados szertartási elemek, (mint pl. az alleregók felvonultatása) folytatódik immár szélesebb társadalmi közegben, de a szertartások tárgyi világa is jelentősen gazdagodik. A templomban függő címeres pajzsokat felváltják a díszesen faragott, festett, aranyozott, vagy ötvösmüvü epitáfiumok, illetve az epiláfiumcímerek, a sírköveket, tumbákat pedig az oltárszerű architeetonikus fali síremlékek. Gazdagodnak a temetés efemer tartozékai is. A feketével bevont halotti színt, a templom falait, valamint a ravatalt az elhunyt selyemre és papírra festett címereivel díszítik ki, a ravatal fölé barokkos pompájú díszravatal (castrum doloris) épül, a koporsó fölé, a vitézi temetéseknél trófeum állvány kerül, stb. A festett címereket a faragott halotti emlékek alkalmi változatának, funkcionálisan pedig a Mátyás-féle temetési pajzs leszármazóinak tekinthetjük. A néha meglepően nagy számban készíttetett halotti címereket kiosztották a gyászolók között is, hogy azok meghordozzák a gyászmenctben. A címerek mérete és anyaga hierarchikusan differenciálódott. A gyászmenet előkelőbb tagjai, illetve a közelebbi hozzátartozók nagyobb és selyemre festett címereket kaptak, míg a többiek kisebb papírcímereket. A temetés után a ravatal alkalmi címerei a kriptába kerültek, míg a gyászmenetben meghordozott címereket a gyászolók emlékként elvitték. A kastélyok és kúriák falára függesztett halotti címereket az ősgalériák egyszerű változatának is felfoghatjuk. A címerek kompozíciós elrendezése, pl. analógiát mutat a 17-18. századi grafikai portrésorozatokkal. A 18. században megkezdődött a temetési szertartások egyszerűsödése. Már nem képviselték alteregók az elhunytat és lassan eltűntek, legalábbis valódi mivoltukban a vitézi temetések elmaradhatatlan kellékei, a fegyverek és a zászlók. A 19. századra az egyszerűsödés felgyorsult. Végleg eltűntek a festett, faragott epitáfiumok, a castrum dolorisok. A temetés egyre kevésbé a család, illetve a gyászolók belső ügye. A rendjét szabályozta a közigazgatás, rendezését átvette a hivatásos temetkezési vállalkozó, akinél már készen álltak a szükséges egyen temetkezési kellékek. Amíg a 17. században a rangos temetések előkészületei több hónapot is igénybe vettek, addig a 19. századtól, sok esetben már csak néhány napot. A változást a hírközlés és a közlekedés robbanásszerű felgyorsulása tette lehetővé. A