Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Könyv- és folyóiratszemle - Helyzetkép a jelenkor kutatásáról egy néprajzi konferenciakötet alapján. MaDok-füzetek 1. 2002. (Sallayné Peterdi Vera)

Az „élő" népművészet - népi iparművészet, azaz a paraszti kultúraátalakulás emblematikus fogalmainak körüljárására vállalkozott három szerző is a tisztázás, pontosítás szándékával. Verebélyi Kincső , az ELTE BTK Folklore Tanszékének tanára az alapfogalom (nyelvi) jelentésértelmezéséböl indul ki: a népművészeti tárgy funkcionális többjelentéséből, társadalmi meghatározottságából, használattörténetéből, mert meggyőződése, hogy esak ezek tisztázása révén válik értelmezhetővé, rendszerezhetővé és dokumentálhatóvá a mai „népművészeti" tárgykultúra. Megállapítja, hogy eredendően használati tárgyakról van szó, amelyeknek a kutatás tulajdonít esztétikai minőséget, s ezt a minőséget nem azonosíthatjuk magával a művészettel. így a funkcionalitás, a tárgy jelentéstana felől kell megközelítenünk a népművészet-fogalmat, s juthatunk el a megváltozott funkciók és jelentések, a bővülő jelentésértelmezés-módosulás feltárásáig, a folklorizmus-neofolklorizmus fogalmak alkalmazásáig. Mmdezek alapján a mában már nem beszélhetünk hagyományosan élő népművészetről, csak népi iparművészetről (amelyben az autentikus mintakövetés és a transzformáció közötti ingadozás érzékelhető), de többféle folklorizmus egymásmellettiségéről igen. Romsics Imre (Viski Károly Múzeum, Kalocsa) ennek a sokféleségnek a párhuzamos jelenlétére hoz példát konkrét múzeumi anyag, a kalocsai viselet történeti kutatásokkal is igazolt, szintelemzö feltárása kapcsán. A mai kalocsai népművészetben az egymással valójában bonyolult kapcsolatban álló folklorizmus és folklorizáció egyaránt jelen van, eltérő tartalmú megnyilvánulási módokban. Létezik „az életben tartott tárgykészítési gyakorlat" (a konzerválás), a maga belső törvényei szerint működő „élő" népművészet (ezt egyfajta „visszafolklorizálódás", historizálás jellemzi.). Ugyanakkor létezik az árutermelésbe beemelt népművészet, a népi iparművészet is, amely esetében a kívülről jövő beavatkozás idézte elő az eredeti funkció és jelentés megváltozását, s kitermelte a közösséget befolyásoló egyéniségeket. Mindezek szoros összefüggésben lévén egymással, nem is lehet kérdéses a néprajztudomány illetékessége a népi iparművészet „felvállalását" illetően. Ugyanerre a következtetésre jut Csupor István (Néprajzi Múzeum, Budapest) is, aki eleve tarthatatlannak tartja a „népművészeti és használati tárgyak" mesterséges különbségtételt, amely eddig a Néprajzi Múzeum kerámiagyüjteményének gyarapítását és értelmezési kereteit meghatározta. Ez a megközelítés előtérbe helyezte a díszítést és a műhelyek (lokális) tevékenységét a használat és készílésmód kárára. A népi iparművészeti tárgyak mint napjaink fazekassága gyűjtendő, de csak koncepciózusán szelektálva jelenjen meg, a jellemző darabok és mesterek képviseletében. A be nem hozott tárgyak korszerűen: fényképes, fûmes dokumentációval tehetik teljessé az anyagot. A múzeumi jelenkoros tárgygyűjtés és a komplex kutatáson alapuló dokumentálás elválaszthatatlanságának tényét három előadás is bizonyítani igyekezett. Legmeggyőzőbben, legimponálóbban Szacsvuy Évának (Néprajzi Múzeum, Budapest) sikerült ez, aki egy dunabogdányi háztartás tizennégy éve megkezdett kutatásáról számolt be. Az 1870-es évektől napjainkig terjedő időszakot magába foglaló, immár 1360 tételből (tárgyak, fotók , iratok) álló hagyalékegyüttes megvásárlásával lehetősége nyílt - több tudományág segítségül hívásával, de néprajzi-antropológiai módszerekkel - feltárni egy család több generáción átívelő történetét, mentalitását, életmódját. Az ezen szempontok mentén csoportokba rendezett tárgyi anyag rendszerezése, értelmezése és leltározása értékes tanulságokkal (ugyanakkor megoldandó problémákkal) szolgált, bizonyítva a szempontok egymás közötti kapcsolatát. A családtörténet generációs váltásaiban tükröződött a tárgyak kronológiája, a történeti idő és az egyidejűségek jelenléte, az életmódban a tárgyhasználat feltárásán túl a tárgyak életstratégiák szerinti átrendeződése is. A mentalitásban pedig, amelynek legfőbb behatárolója ebben a családban a tradicionális protestantizmus, a belmisszió volt, a modern protestáns racionalizmus hatása érzékelhető, azaz a polgári személyiség-gondolat, a családi élet szerepének felértékelődése, kulturális nyitottság a pozitív polgári erények irányába és a polgári életvitel angol-német mintákat közvetítő, archaizmusokat megőrző képviselete. A