Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Könyv- és folyóiratszemle - Helyzetkép a jelenkor kutatásáról egy néprajzi konferenciakötet alapján. MaDok-füzetek 1. 2002. (Sallayné Peterdi Vera)

azonban egyértelműen érzékelhető. Kollektív terepgyűjtések folynak az egyetemek néprajzi tanszékeinek irányításával. Egyre több szakdolgozatnak kortárs jelenségek a témái. A Néprajzi Kutatóintézet az utóbbi évtizedekben három településen is végzett/publikált kollektív jelen kori gyűjtést. A Néprajzi Múzeum több munkatársa részt vett egy budapesti bérház lakói életének felmérésében. 1991-1997 között hét tematikus konferenciát tartottak a fiatal néprajzkutatók, határon túli társaikat is bevonva. Ezek anyagából öt tanulmánykötet is született. A IV. kötet (Hagyomány és modernizáció a kultúrában és a néprajzban) írásai mind a kortárs kutatásokkal kapcsolatosak: „első esetben jelentkezik igényként a magyar néprajzban a modernizáció fogalmával megjelölhető komplex jelenségek, folyamatok és problémák tanulmányozása".

19 Többi kötetük is mind az új megközelítés és a korszerű témaválasztás jegyében született. Igen sajnálatos, hogy ez az ígéretes sorozat is megszakadt. A MaDok-tanulmánykötet előadásai meggyőzően bizonyítják, hogy azóta a szisztematikus tárgygyűjtés is megkezdődött. Az elhangzott tizennégy előadás fele tárgygyűjtési beszámolók, illetve a jelen kori tárgygyűjtemények, a tárgygyűjtés jelene témakör köré csoportosul. Bár itt olyan előadók szerepeltek, akik egyetértenek a nyitás szükségességével, a progresszív elméletek gyakorlati megvalósítása kérdésében és ütemezésében nagy eltérések, felfogásbeli különbségek mutatkoztak. Az a tény azonban, hogy különböző intézményekben (Néprajzi és Nemzeti Múzeum, Szentendre és Kalocsa, Pécs és Salgótarján) és különböző szinteken megkezdett, sokszor egészen meghökkentő anyagot és témákat eredményező gyűjtési munkákról és eredményekről számolhattak be a kutatók, azt igazolja, hogy a szervezők komoly szándéka az együttgondolkodás. A gyűjtési beszámolókon belül is külön tematikai blokkot alkotott a (nép)viselet. Két előadás is bemutalta a Néprajzi Múzeum Textil és Viseletgyűjteményének gyarapítási tendenciáit. Lackner Mónika (Néprajzi Múzeum, Budapest) a kortárs anyag gyűjteményt érintő problémáiról szólt. 0 az időhatár kibővítését az 1930-as évekig tartja szükségesnek, s maximum az 1960-as évekig lehetségesnek; sőt, a rendkívül gazdag anyag továbbgyarapítását nem is tekinti a gyűjtemény legfontosabb feladatának. A „mechanikus hiánypótlás" helyett az új jelenségek (kivetkőzés, gyári termékek megjelenése, magyaros ruhamozgalom) tárgykultúrájának koncepcionális követését tekinti kívánatosnak, valamint a „nem viseletes területek" öltözeteinek dokumentálását és a folklorizmus megjelenítését a viseletben és a lakáskultúrában - vagyis a népiben a polgárit, a polgáriban a népit —, továbbá a több korszakot és stílust átölelő tárgyegyüttesek gyűjtését. Értelmezésükhöz a tárgykörben rejlő kommunikációs lehetőségek feltárását tartja szükségesnek. Katona Edit (Néprajzi Múzeum, Budapest, a Textilgyüjtemény vezetője), éppen egy ilyen tárgyegyüttes kiválasztásának körülményeit ecsetelte, amely az új „élő" népművészet teremtésének „tettenérésére" adott módot egy, a hagyományoshoz ragaszkodó mérai asszony ruhatárának leírásával (az egyéniségkutatás és a változásvizsgálat szempontjából). Bizonyos értelemben „élőnek" és „teremtettnek" tekinthető az az együttes is, amelyet a Nemzeti Múzeum „textiles" néprajzosa, Ferencziné Sedlmayr Krisztina mutatott be. Ez a ruhatár azonban (amely a mérai anyaggal ellentétben teljes egészében bekerült a Legújabb Kori Főosztály viseletgyűjteményébe, az ott folyó gyűjtési gyakorlatnak megfelelően) egy budapesti értelmiségi nő 1960-as években készített/készíttetett, jórészt önmaga tervezte nívós együttesét tartalmazza, s amelyben szintén az egyéniség szerepe hangsúlyos. Ami ezekben a jelenkutalás szempontjából fontos sajátosság, hogy bár mindkét személy atipikus, mondhatni a szokásostól eltérő egyéniség, mintegy modelljét, summázatát közvetítik a lokális és rétegcsoportjukra jellemző kulturális sajátosságoknak, szokásoknak, a kivételnek, amely a szabályt erősíti. Alátámasztva, hogy az állandóan változásban lévő differenciált 20. századi társadalom leghitelesebben a „társadalmiasítható" egyedi esetek vizsgálatán keresztül értelmezhető. 19 FEJŐS Z. 1998. 9. p.