Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)
Módszertan - műhely - közlemények - Tóth G. Péter: A tárgyak újraalkotása. A „történeti" és az „ethno"-muzeológia elmosódó határai
A tárgyak újraalkotása A „történeti" és az „ethno"-muzeológia határán Tóth G. Péter Általában, ha egy történeti kiállítást látunk, annak mesterséges világát - tereit és idejét tapasztalhatjuk meg. Ennek a térnek határait és kiterjedését a múzeum fizikális és ideológiai „kerete" jelöli ki. E paratextus úgyszólván csak egy valamiben nem mesterséges, de talán ettől mélyen emberi is. Van egy nagyon erős akarat, nevezhetnénk szenvedélynek is, mely e tárgyakat a múzeum falai közé „kényszeríti", ráadásul szép „sorjában", lajstromba szedve, élére rakva, polcra helyezve, a kiállítás díszletéhez csomagolva. E kényszerítő szenvedély pedig nem más, mint a „gyűjtés", mely úgy gondolom, mély és őszinte tulajdonság. Jobb esetben építő, mások hasznára váló, eredménnyel járó tevékenység, rosszabb esetben személyiségromboló, őrjítő, csak a kizárólagosságra törekvő betegség. Csak „kötelesség emlékezet" létezik, halljuk mind gyakrabban, mely arra késztet, hogy a múltat örökségként megmentve archiváljuk, konzerváljuk, majd ebből az „örökségből" emlékmüveket emeljünk. Meg kell óvni az emlékezet jeleiből mindent, ami megmenthető, esetleg azt is. amiről azt sem tudjuk, mely emlékezet ismertetőjegye. Ujabb és újabb archívumokat és emlékműveket kell létrehozni - ez a kor követelménye! 1 Az örökség fogalmának jelentésbeli átalakulása ragyogó példája annak, miként lehet egy fogalmat e bizonytalanság határáig elvinni. Az „örökség" az 1970-es években még csak „az apától vagy az anyától származó javak", „az ősöktől örökölt tulajdon" jelentésére korlátozódott, 1980-ra viszont már (Kelet-Európában az 1990-es évek közepére) „egy ország kulturális örökségé"-! is jelenthette. A történelmi emlékmüvek szigorú koncepciójától hirtelen eljutottunk egy elképzelésig, mely elméletileg semmit sem hagy elmúlni. Korunk az archiválás és a dokumentálás lázában ég. Múzeumok, levéltárak, archívumok, gyűjtemények, skanzenek, „történelmi emlékhelyek" keletkeznek e kényszer hatására. Mindez azt jelzi, hogy megváltozott az archívum jelentése. Már nem egy megélt emlékezet többé-kevésbé szándékos maradványait őrzi a múzeum és a levéltár, hanem egy elvesztett emlékezet makacs és szervezett kitermelése folyik. Az archívum vég nélküli létrehozása egy új öntudat kiéleződött következménye, ahogy minderről Pierre Nora és munkatársai beszámoltak. Az emlékezet felszámolása a megörökítés általános akaratát eredményezte. Ez pedig a historizált emlékezet terrorizmusának legvilágosabb kifejezése. 2 Az örökség legszembetűnőbb jelei az épületek, mindennapjaink meghatározó tapasztalati terei. Ezek egy részét a „hely szellemétől" vezérelt „akaratok" emlékhellyé, mű-emlékké, jobban mondva emlékművé nyilváníthatják. A városok és települések épített öröksége és a megépítendő új épületek, a régi és az új kibékíthetetlennek tűnő ellentétét jelentik. Városaink a műemlékek és a (poszt)modernizáció együttélésének, vitájának színterei. A fejlődés imperatívuszának és a múlt költészetének ölelkezése, harca zajlik bennük, bennünk. Miközben az 1980-as években a hazai sajtó a romániai falurombolási terveket kárhoztatta, „szó nélkül" eltűntek a kisvárosok földszintes negyedei, lerombolták e városok régi foglalkozások „emlékét idéző" utcáit és helyette egészen más léptékre szabott lakótelepeket emeltek. De a „történelmi" belvárosok is átalakultak. Steril sétálóutcákat alakítottak ki. Az „ős1 NORA, P. 1984. Vö. még NORA. P. 2001. 2 NORA, P. 1999. 142-157. pp.
