Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Módszertan - műhely - közlemények - Fürészné Molnár Anikó: Ipari skanzen Tatabányán

bányakolóniák, gyári kolóniák. Lakói nem tulajdonosai, hanem bérlői voltak az egyformára épült házaknak, s bérlők is csak addig lehettek, amíg a vállalat alkalmazásában álltak. 1890-1920 között, 30 év alatt a tatai szénmedencében a lakosság száma csaknem meghétszereződött, s emellett 1902-ben új község nőtt ki a földből: Tatabánya. Az urbanizációs folyamat megindulásának gazdasági bázisa, társadalmi feltételei (például a jelentős lélekszám) már kialakultak, azonban a városiasodás helyett kezdetben a községekre épülő bányatelepek jöttek létre. Ez a folyamai zajlott le Felsőgalla esetében, Tatabánya község pedig teljes egészében a bányászkodásnak köszönhette létét, fejlődését. A bányatelepek megjelenésének következményeként a tatai medence régi községcinek (Bánhida, Felsőgalla, Alsógalla) addigi, viszonylag zárt gazdasági és társadalmi egysége megszűnt. Alig volt parasztcsalád, amelyiknek valamilyen formában nem volt köze a bányászkodáshoz. Általában a bányamunkásság fele kétlaki dolgozó volt. A kétlaki munkásság műszak végeztével azonnal visszavedlett falusivá, művelte falujában apró parcelláit. Családja révén is szorosan kapcsolódott a falu életéhez, különösen az ünnepekhez. Kezdetben csak télen vállalt munkát a bányában, nyáron pedig a földeken dolgozott. Élelme java részét megtermelte magának. Nem volt egy cseppnyi szabadideje sem, így nem lépett be egyletekbe, olvasókörbe, szakszervezetekbe. Elszakadása a tradicionális falusi társadalomtól hosszantartó folyamat volt. A tatabányai bányászok nagy része - főként a messzebbről érkezők - azonban letelepedtek. Kialakultak a jelentősebb bányakolóniák. Tatabányán az „Öregtelep", Felsőgallán a VI-os és a VII-es telep, hiszen a rohamosan növekvő számú, idetelepülő lakosságnak lakásokat kellett építeni. A várossá egyesítéskor (1947-ben) a lakosságszám (az induló néhány ezer főről) már 39 000 főre duzzadt. A népességszám erőteljes növekedése nemcsak a munkalehetőségek gyors gyarapodását tükrözi, de arról is árulkodik, hogy hogyan terjeszkedtek a munkáskolóniák a kiindulási ponttól, Alsógalla község határától - a szénbányák és egyéb ipari létesítmények építését követően - a másik két község: Bánhida és Felsőgalla területére is. A tatai szénmedencében az 1930-as évek végén már 10 munkástelep állt Tatabányán és Felsőgallán, összesen 994 munkás és 63 altiszti lakóépületet foglalva magukban. A szoba-konyha-kamrás, 35 m

2 -es munkáslakások közötti minőségi különbség a bennük élők kereseti viszonyaitól függött. Nagy differenciáltság tapasztalható a munkások szociális körülményeiben a különböző gazdasági időszakokban is. A nagyobb kereset takarosan berendezett lakást, jobb táplálkozást jelentett. Az átlagos munkáslakást mindenekelőtt a zsúfoltság jellemezte. A lakások 30 százalékában 5 vagy annál több személy lakott. A kolóniákon élők lakásaikban, életvitelükben kezdetben még sok szállal kötődtek a falusi életmódhoz (az udvarban például, aki már tehette, tartott baromfit, disznót, volt veteményeskertje, de egyre inkább elszakadtak a paraszti életformától). Életformaváltásról van itt szó, amelynek alapját a bányában való együttdolgozás, a munkásnegyedekben való együttlakás jelentette. A munkáslakások berendezése erősen kevert lett: magán viselte mind a paraszti, mind a polgári lakás- és otthonkultúra egyes jegyeit. Kezdetben a családok nagy részének - a helyváltoztatás miatt - néhány ruhadarabon és konyhaeszközön, az utazóládán kívül más holmija nemigen volt. Ezért, hogy az új munkaerőt azonnal munkába lehessen állítani, a MÁK Rt. a lakás mellett vaságyakat, gyalult deszkából készült ún. kecskelábú asztalt, fapadokat, stclázsit, később villanyégőt adott a lakás tartozékaként a beköltöző bányászoknak. A munkáskolóniák „hatajtós" házainak ezek az ún. „társulati bútorok" voltak a 20. század elején a típusbútorai. A kolóniaház első lakása egy ilyen „társulati bútorokkal" berendezett otthon. A második lakás egy ún. „kétlaki életet élő" munkás berendezési tárgyait mutatja be. A kolóniára frissen került elsőgenerációs, tanulatlan munkások megőrizték a maguk életében a paraszti otthonkultúra alapelemeit. A másodgenerációs munkásság, a többnyire jobban fizetett, gyakorta külföldi származású szakmunkásság lakáskultúráját már inkább az alászálló polgári, kispolgári minták szabták