Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 2. (Budapest, 2002)

II. Módszertan - műhely - közlemények - Vígh Annamária: Távlatok és valóság. A történeti muzeológia aktuális feladatai az ágazati irányítás szemszögéből

tudományos minősítésű dolgozóval rendelkeznek. Ezért nem célszerű tiltással szabályozni a nem a múzeumi műtárgyanyaghoz kapcsolódó kutatások meglétét. Viszont minden vezetői eszközzel elő kell segíteni, hogy a többség a gyűjteményi anyag kutatását végezze. A múzeumok tudományos munkatársainak anyagi elismerését 2001 szeptemberétől újabb pénzügyi források is biztosítják, melyek reményeink szerint ösztönzően hatnak azokra a megyei szervezetekre is ahol felméréseink szerint nincs egyetlen teljes munkaidőben, szakalkalmazotti státuszban dolgozó minősített szakember sem. A múzeum tudományos munkájában kiemelten fontosnak tartjuk a gyűjteményi szakkatalógusok meglétét. Ezen a téren számos példaértékű vállalkozással találkozhatunk. (Pl.: az MN M Új Szerzemények katalógusa.) A múzeum a műtárgyak felelős őrzője, és ez a jelző kifejezi a megfelelő anyagmegóvás és tárolás szükségességét. A történeti anyag általános állapotára nézve nem rendelkezünk átfogó felmérésekkel, de tapasztalataink szerint ezen a téren válságos a helyzet, (bár néhány megyében és országos múzeumban nemzetközi szintű restaurátormühelyek, műtárgyraktárak épültek). Míg a régészeti leletek megóvására és konzerválására, illetve az ún. régészeti restancia felszámolására igen komoly anyagi eszközöket fordítottak a fenntartók, a múzeumokban őrzött történeti tárgyi anyag átfogó megóvására még kísérlet sem történt. A tárgyrestaurálás igen csekély hatékonysággal és nehézkesen folyik. A komolyabb munkákat vállalkozási szerződés keretében sokszor évekig tartó részösszegek kifizetésével tudják csak finanszírozni az intézmények. Néhány anyagfajta, fénykép, zászló restaurálása szakemberek híján csak igen elenyésző számban történik meg. A preventív műtárgyvédelem és a korszerű raktározás elmélete ismertnek tekinthető, de a gyakorlatban csak kevés pozitív példát találunk, (pl. holland-magyar múzeumi együttműködés tapasztalatai nyomán megkezdett fejlesztések). A korszerű raktárak és a megfelelően restaurált tárgyak hiánya mára már a kiállítási munkát akadályozza. A történeti kiállítások szakmai előkészítéséi sok esetben a restaurálási gondok hátráltatják. A bevezetőben említett múzeumi kommunikáció legáltalánosabb és legelterjedtebb formája a kiállítás, amelynek sokféleségét hosszasan sorolhatnánk. Ez az a terület ahol az utóbbi évek kiemelkedő eredményeket hoztak. A hagyományosnak tekinthető, átfogó nagy ismeretanyagot bemutató történelmi kiállítások mellett, számtalan olyan született, amelyeket hagyományos terminológia alapján nem is nevezhetnénk történeti kiállításnak. Az idő azonban túllépett ezeken a szűken értelmezett meghatározásokon. Mára már a nagy interdisciplináris kiállítások korszakát éljük, ahol történészek, régészek, művészettörténészek együttes munkája hozza létre a kiállítás forgatókönyvét. (1. Az Ország háza, Történelem-Kép, A Magyar zene ezer éve stb.) De történeti kiállításnak tekinthető a maga nemében páratlan pipakiállítás, vagy az ebben a műfajban avantgarde-nak tekinthető „A XX. század ujjlenyomata" című kiállítás is. A magas szakmai színvonalú történeti fényképkiállítások immár hagyományosan nagy közönségsikert érnek el. Igen nagy eredmény, hogy a nagy szakmai összefogást és igen komoly anyagi forrásokat igénylő kiállítások mellé gazdag katalógusok is készülnek. A hazai kiállítási tevékenység mellett múzeumaink nagyszabású történeti kiállítások sorát bonyolítják külföldön is. Megfontolandó, hogy az Opus Mirabile díjhoz hasonlóan, a történészeknek is értékelni kellene a történeti kiállításokat is, a hazaiakat és a külföldieket egyaránt. A kiállítások szervezéséhez kapcsolódó igen megterhelő és szerteágazó szakmai munka sajnálatos módon nem párosul kellően kidolgozott és megalapozott marketingmunkával és a fő cél, a lehető legszélesebb látogatói kör megnyerése csak részben sikerül.