Tolnay Gábor: Föld – ember – törvény. Adatok, tények, következtetések Dévaványa mezőgazdaságának és mezőgazdasági népességének történetéből a XX. sz. első felében (1895–1950) – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 59. (2004)

с. fejezet). Ez a humid éghajlati övek alapvető, lefelé irányuló kilúgozási folyamataival szemben azt eredményezi, hogy a talajok anyagforgalmában a felfelé irányuló anyagvándorlás válik uralkodóvá, vagyis az, hogy a talajvíz az év nagy részében kapillárisán felfelé mozog, kipárolog és a benne lévó' sótartalom a felszínen, vagy a közelében felhalmozódik. A zonális szikes talajváltozatok tehát ott alakulnak ki, ahol a kapilláris zóna eléri a felszínt. A terület talaj térképeit tanulmányozva az látszik, hogy a mélyebb területeken vannak a réti talajok, míg a magasabb térszíneket a szikesek foglalják el. A talajvíz hatás alatt álló réti és a kapilláris vízhatás alatt álló szikes talajok között tehát a talajvíz terep alatti mélysége és ingadozása dönti el, hogy egy-egy helyen melyik fő talajtípus alakul ki. A mély területeken a talajvíz az év nagy részében 1-2 m mélyen van a terep alatt, de csapadékos időszakokban, hóolvadás után egészen a felszín közelébe emelkedik, akár el is érheti azt, így az év folyamán felhalmozódott káros sók újra a talajoldatba kerülhetnek. A csapadékos időszakban a belvizek is ezeken a mély területeken tudják a felső talajzónát legjobban átöblíteni, sótartalmát kioldani, ami a belvizekkel (optimális esetben) a folyókba jut. A szikesek közötti különbséget a fentiek alapján a kapilláris zóna vastagsága határozza meg, amit - mivel a többi fő tényező (éghajlat nehéz mechanikai összetétel, talajvíz összetétele, tengerszinthez viszonyított helyzete) az egész területen nagyon hasonló - a mikrodomborzat határoz meg, vagyis minél magasabb egy térszín, annál vastagabb a kapilláris zónája. A szikes talajváltozatok közül mezőgazdasági hasznosíthatóság szempontjából legjobbak a réti talajok szomszédságában lévő szolonyeces réti talajok, leggyengébbek a kiemelt térszínek szántóföldi művelésre általában nem, vagy csak feltételesen alkalmas sófelhalmozódásban gazdag talajai. Ez utóbbiaknál az alacsonyabban fekvő szikesekhez képest a talavíz ingadozásának legkevésbé van szerepe a káros sók talajoldatba való jutásában, a csapadékvizek felületi leöblítő, kilúgzó hatása is ezeken a területeken a legkisebb. A szikesek felől a mezőségi (csernozjom) talajok felé az átmenetet a vízhatás megszűnése jelenti, vagyis a sztyeppesedés uralomra jutásának a térségben az a feltétele, hogy a kapilláris zóna ne érje el a felszínt. Minél mélyebben van a kapilláris zóna teteje a felszín alatt, a talajfejlődési sorban úgy haladunk a mélyben sós csernozjom talajoktól a típusos mezőségi talajok irányába. Mivel a nehéz mechanikai összetételű agyagok kapilláris vízemelése meghaladhatja akár a 8-10 métert is, ezért belátható, hogy mezőségi típusú talaj egyik-másik mesterséges kunhalom kivételével nem alakulhatott ki. A terület kevés sztyeppesedő talaja (sztyeppesedő réti szolonyec) a leginkább kiemelt térszínek olyan részein alakult ki, ahol a talajvíz tartósan 10 m körül, vagy az alatt van, esetleg az alapkőzete is agyag helyett inkább vályogos. Az éghajlat több évtizedes periodikus változása tükröződik a terület talajain is, a csapadékos periódusok a rétiesedést erősítik, hosszú, száraz időszakokban pedig egyre inkább kivirágzik a szik. A fentiek alapján az ármentesítések után a Dévaványai-síkon kialakult természeti viszonyok között az alacsony térszínek felől a magasabbak felé haladva lápos réti, réti, szolonyeces réti, réti szolonyec, szoloncsák-szolonyec és sztyeppesedő réti szolonyec a legnagyobb területet elfoglaló zonális talajtípusok. A zonális talajzónák vízállásos helyi 35