Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)
Bellon Tibor: A Tisza-térképek tanulságai
Most csak arra vállalkozók, hogy több évtizedes Tisza-kutatásomnak egy szeletét, a folyó térségének 18-19. századi kéziratos térképeken megjelenő állapotrajz néhány etnográfiai tanulságát bemutassam. Elsősorban az ármentesítések, szabályozás előtti lapok hordoznak sok tanulságot, de nem lehet megkerülni a múlt század második felétől bekövetkező változások folyamatos nyomon követését sem. A kutatás kiterjed a Hadtörténeti Múzeum, az Országos Levéltár, az Országos Széchenyi Könyvtár gazdag gyűjteménye mellett a vidéki archívumok (Beregszász, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger, Debrecen, Szolnok, Szentes, Hódmezővásárhely, Szeged, Zenta) térképeire, és a hozzájuk kapcsolódó iratokra is. A kutatás - megítélésem szerint - még nem jutott delelőj ére, de az általam megismert anyag megengedi, hogy néhány tanulságra felhívjam a figyelmet. Az eddigi kutatások alapján is megállapítható, hogy az ármentesítések előtt a Tisza völgy meglehetősen egységes természetföldrajzi képet mutat. A mellékfolyókkal együtt kétmillió katasztrális holdat öntött el a rendszeresen jelentkező áradás ebben a térségben. Egy részéről hamar visszahúzódott, termékenyítő iszapréteget hagyva maga után, máshol természetes vagy mesterségesen elrekesztett tavakban maradt meg a víz. Az alsó szakasz jellegű, nagyon kanyargós folyó gyakran változtatta a medrét, lefűződő holtágai rajtahagyták nyomukat az alföldi táj arculatán. A víz felszínformáló tevékenysége változatos, mozaikos tájat alakított ki, melyen gazdag flóra és fauna díszlett. Az itt megtelepedő ember élt a természet nyújtotta lehetőségekkel, a maga számára fordította minden adottságát. Tanulságos, hogy mennyire más volt a hivatalosak, a hatóságok, és a tájban élők szemlélete. Ahol a hatóságok terméketlen tájat emlegetnek, ott az ember halászott, vadat fogott, vesszőt szedett, nádat és gyékényt vágott, összegyűjtötte a vadmadarak tojásait, a gyógyító növényeket, méhészkedett. Még századunk hetvenes éveiben, a kiskörei tározó tó kialakításával kapcsolatos perekben is bőségesen találunk adatokat a kétféle szemléletre. Az államilag kisajátított, alacsony értékre megállapított ártéri földekről a lakosok bebizonyították, hogy számukra valóságosan is sokkal értékesebb területről van szó. A bíróságok minden esetben elfogadták a helyiek érvelését, és a magasabb kártérítési összeget hagyták jóvá. Milyen haszonvételekkel számolhatunk e kiterjedt alföldi tájakon? Elsősorban a legeltető állattartásnak volt nagy a jelentősége. A dúsfüvű réteken nagyszámú állatállományt neveltek. A középkorba nyúló magyar állattartás európai hírnevét az Alföld rétségeiben, pusztáin nevelt ló, juh, és az itt kitenyésztett, kövérre hízott (sőre, göböly) magyar szürke marha alapozta meg. Évszázadokon keresztül a bor mellett a hízómarha volt a legjelentősebb mezőgazdasági exportcikkünk. Ez a gazdasági tevékenység alapozta meg az alföldi mezővárosok virágzását, parasztpolgári fejlődését. A virágzó rendszer sok válságot megérve a múlt században omlott össze, hogy aztán a folyószabályozások, és lecsapolási munkálatok következtében átadja helyét az intenzívebb, több embert eltartó földművelő gazdálkodásnak. Az Alföld kontinentális klímája megköveteli, hogy a legeltetés mellett a szigorú téli hónapokra takarmányt gyűjtsenek, hogy az istállóra szorult állatokat táplálhassák. Ezért különös gondossággal gyűjtötték a rétek termését, a szénát, és a földművelés melléktermékeit. A rét- és takarmánygazdálkodás is meghatározó része volt az ártéri haszonvételeknek. Nem túlzás azt állítani, hogy a legeltető állattartás és a rétgazdálkodás egymást kiegészítő, egymást feltételező rendszerként működött az Alföld egész területén. -40-
