Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Bellon Tibor: A Tisza-térképek tanulságai

Éppen ezért mondhatjuk, hogy vizsgált időszakunkban, az egész térségben azonos szemléletet tükröz az állattartás rendszere. A sokszínűséget a helyi sajátosságok jelentették. Ugyancsak nem elhanyagolható gazdasági súlya volt a magashegységek kiterjedt fenyő- és bükkrengetegeinek, valamint a vizeket kísérő galériaerdőknek. Az alföldi folyók faállományának kb. 40 %-a volt keményfa (tölgy, szil, kőris, éger), a többi puhafa (nyár, füz). De erdőket alkottak a magasabb hátakon a gyümölcsösök is. A kiváló mikroklíma következtében sokféle alma, körte, meggy, dió és szilva ligetek díszlettek, melyek termését részben maguk fogyasztották el, részben nyersen, vagy feldolgozva messzi piacokra szállították, jó pénzért értékesítették. De a vizek melléke volt a legjobb termőhelye a kerti veteményeknek (káposzta, bab), és a mindenhol nagy becsben tartott kenderföldeknek. Legendás volt a vizek halbősége. A halászat meghatározó foglalatosságnak számított, a mindennapi táplálkozásban nagy szerepe volt a halnak. A folyókat követő árterek tavaiban mind helyi fogyasztásra, mind kereskedésre elegendő halat foghattak egész esztendőben. A középkortól kezdve jól működött az áradásokkal összefüggő halmegállító rekesztés. Ennek ma már gazdag néprajzi irodalma van. Mindezek a népéletbeli, műveltségi állapotot tükröző tevékenységi formák a térképeken rögzített felszíni formákból, színezéssel kifejezett használati sajátosságokból jól követhetők. Most nem foglalkozok vele, de ki kell emelni, hogy az ármentes peremeken megtelepedő falvak, mezővárosok fejlődésrajza a térképeken jól nyomon követhető. Gyakran nagyon pontosan jelzik a morfológiailag is sok egyediséget hordozó állapotok alakulását, pl. kétbeltelkesség, halmazos településszerkezet, utcás településforma, mérnöki tervek alapján épített falu, vagy éppen szórványok - tanyás rendszerek képe rajzolódik ki a mappák lapjain. A települések határának használati rendje, (pl. két vagy háromnyomásos rendszerek megléte), a legelők, kaszálók, erdők, szőlős- és gyümölcsöskertek sora pontosan jelölve van a lapokon. Az egykorú iratok felhasználásával pontosan megrajzolható az adott időszak gazdasági állapota, sokrétű gazdálkodási rendje, a határhasználat mindennapi gyakorlata. A térképek és az írott források sok olyan információt is tartalmaznak, melyek a paraszti élet régebbi állapotának minél teljesebb megismerését szolgálják. A néprajztudomány ezzel a forrással időben visszafele kitágította határát, az előző századokról alkotott pontos kép segítségével jobban érthetjük a későbbi folyamatokat. Az elmúlt évtizedek történeti néprajzi kutatás módszerével ezeknek a forrásoknak a feltárása jelentős mértékben előbbre jutott. Nézzük, hogy a fentiekre milyen példákat kínálnak a térképek: az esetek többségében a zöld színnel jelzett, szövegesen sűrűn előforduló pascua, pascuatio, pascuum, vagy csak legelő megjelölések jól jelzik az állattartás gazdasági súlyát az egész Tisza-völgyben. Nincs egyetlen olyan település sem, amelyiknek a határában kisebb-nagyobb legelő ne volna. Sőt azt tapasztaljuk, hogy közösségi vagy magántulajdonban kiterjedt puszták, prédiumok vannak, melyeket elsősorban legeltető állattartással, kisebb részben földműveléssel, halászattal élnek. Az Akolhát megyénkben, az Akoly szeg a Tisza jobb partján, Csanytelek térségében bukkan fel. (OL S 12. div. XV. 1787 körül) A recens vizsgálatok is megerősítik, hogy szívesen építették a jószág enyhelyét, és a pásztorszállásokat, a folyó belső kanyarulata által védett helyekre, a szegekbe. Itt jobban meg lehetett vigyázni a pásztorok kezére bízott értéket, a nyájat. Az akoly kezdetleges építményre utal. Szeged bánsági oldalán, a -41-