Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Puskás Zoltán: Hangszerkészítő műhely Tiszaroffon

A népnyelv valójában sípnak nevezett minden furulyához hasonló ajaksípot és füzfasípot is, melyeket - többek között - a betlehemi pásztorjáték során általánosan használtak. Mivel tipikusan szólóhangszerről van szó, a hangszerjátékosok is, főleg pásztorok, parasztok, ilyen módon használták. A felsőbb társadalmi osztályok tagjai is szívesen hallgatták erdőkön, mezőkön jártukban a szép furulyaszót, és a leányoknak is imponált az a legény, aki szépen tudott „muzsikálni". A hangszert általában a tarisznyába vagy a szűr ujjába téve szállították, a hosszabbakat egyszerűen kézben vitték. Ha éppen egy mulatozás alkalmával a csárdában nem volt kéznél cigányzenész, akkor furulyaszóra táncoltak, énekeltek. Ezt a hangszert, más hangszertípusok mellett, mint például a duda, a tekerő vagy a doromb, egyébként sem használták a cigánymuzsikusok. A hangszer elkészítésének módját a fiúk általában édesapjuktól, a bojtárok a pásztortól tanulták vagy lestek el. Megfigyelték a hangszeren való játszás és megszólaltatás módját, a kéztartást, valamint az elkészítéshez szükséges faanyag kiválasztásának szempontjait.

4 Rab István édesapjától megtanulta a famegmunkálás általános alapjait, majd főként saját tapasztalataira támaszkodva, a hangszerkészítés speciális fogásait is. Bár munkásévei egy részét Budapesten töltötte, nem maradt hűtlen a már megtanultakhoz. Saját elmondása szerint, lelkes gyűjtők révén, még Amerikába is kikerült egy-két általa készített darab. A furulya alapanyagot a környékbeli erdős területeken gyűjtötte össze, ahol - mint általában az országban sok helyütt -, nagy számban fordul elő bodzabokor. A megfelelő hosszúságú és vastagságú ágat levágva majd összegyűjtve legalább fél évig, de legtöbbször egy évig is száradni kell hagyni a padláson. A tiszaroffi mester így számol be az anyaggyűjtésről: „Kimegyek az erdőbe, a faanyagot betermelni, az ugye nem kerül pénzbe. Az akácfaerdőben sok a bokor. (...) Öt-hat bodzabokor mellett is elmegyek, mire alkalmas anyagot találok. Vagy görbe, vagy göcsörtös. Ha olyan bokrot találok, ahol van két-három furulyának való, már örülök. Igen sokáig kint kell bukdácsolni az erdőbe, hogy ötven-hatvan darab furulyának valót találjak. Felpakolom a biciklire és hazatolom. Míg kiszárad, egy esztendeig is várni kell."

5 A már kellőképpen kiszáradt faanyag megmunkálásának első fázisa a felület megtisztítása, majd a bodza belének eltávolítása. Ezt követően a külső háncsréteg lefaragása és az egyenetlenségek simára csiszolása következik (1-2. kép). „Satuba fogom és lereszelem a külsejét, úgy, hogy se vastag, se vékony ne legyen a fala. A reszelővel leszedem a nagyját, azután smirgli vászonnal finomítom." A fa belének eltávolítása általában furdancs segítségével történik, de ha az nincs, egy feltüzesített, egyszerű, hullámosra meghajlítgatott drótdarab is megteszi. Arra kell figyelni, hogy a furat átmérője, egy átlagméretű hangszer esetében (kb. 30 cm), ne haladja meg a 13-16 mm-t (3. kép). A furulya felső részén, a befuvónyílás alatt körülbelül 20 mm-re kell kialakítani az úgynevezett „hódlyukat", melyet éles késsel kell ék alakúra kivágni, egy merőleges, majd egy arra hosszirányú rámetszéssel. Az így kialakított vágat akkor tökéletes, ha a létrejött félkörívnek éle van („sípéi"). A bodzának ebbe a végébe helyezendő még a dugó, vagy blokk (német nyelvterületen ezért nevezik a furulyát Blockflötének), melynek szerepe, hogy a lejtősen kialakított felület mentén haladva a levegő, egyenesen a szélhasító nyílás peremébe ütközzön. Ha a félkész hangszer a kipróbálás alkalmával és egy közepesen erős 4 Manga J. 38^2. 5 Interjú Rab Istvánnal. (DAMNA: 3727-93.) -104-