Cseri Miklós – Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2001)

Benkő Elek: Régészeti megjegyzések a székelyföldi lakóházak középkori történetéhez

tőén ki fogja mutatni a hasonló természetföldrajzi adottságú Maros-szék és Udvarhelyszék területén is. Mivel jelen írásunkban lezáratlan, illetve részleteiben még feldolgozatlan székelykeresztúri kutatásokra is támaszkodnunk kellett, nagyobb biztonsággal csak ezek lezárása után vállalkozhatunk a Székelyföld tágabb területéről származó, változó minőségű, ugyanakkor meglehetősen szegényes régészeti megfigyelések áttekintésére. Középkori telekosztás A székelykeresztúri helytörténeti kutatás régóta sejtette, hogy a város belterülete, melyet egyetlen, középen orsó alakú piactérré szélesedő főút szel át, területi kiterjedését nézve középkori előzményekre tekint vissza. (1. kép.) Erre utalt, hogy a főút és a piactér területén ásott közműárkokból kavicsos útrétegeken kívül gyakorlatilag semmiféle középkori lelet nem került elő, míg a főutat határoló házak udvarán a legkisebb földmunka is régészeti emlékek gazdag sorozatát hozta a felszínre. Az 1990-es évek során először nyílt lehetőség arra, hogy a tervezett beépítésekkel összhangban egész telkeket lehessen megkutatni. Ekkor derült ki, hogy a 15. századnál későbbi ház- és pincemaradványok az esetek többségében gondosan igazodnak az újkori telekhatárokhoz, ezek tehát több évszázados régiségre tekinthetnek vissza. Ennek szempontunkból azért rendkívül nagy a jelentősége, mert így nemcsak a házakról beszélhetünk, hanem a késő középkori, kora újkori házak telken belüli, az utcához viszonyított elhelyezkedéséről is. Több, kisebb lélegzetű mentőásatás mellett két alkalommal lehetőség nyílt kiterjedtebb régészeti kutatásra is (Szabadság tér 29. és 44.). Ezeknek az alaposabban megvizsgált, középkori eredetű telkeknek a szélessége 14,5, illetve 19 méter volt. Az Árpád-kor földbe ásott házai Korábban is gyanítani lehetett, az 1970-es évek székelyföldi (köztük székelykeresztúri) feltárásai óta azonban bizonyított ténynek számít, hogy az Árpádkor népe Kelet-Erdélyben is egysejtű, négyszögletes, félig földbe ásott házakban lakott. A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néhai régész-igazgatója, SZÉKELY Zoltán leletmentésén (Székelykeresztúr-Gyárfás-kert) napvilágra került, mai igényeink szerint kevéssé gondosan kutatott házmaradványok részleteit (bejáratát, a tetőszerkezetet tartó oszlopok nyomát, padlóját és a tüzelő részletes leírását) nem ismerjük ugyan kielégítő mértékben, azt azonban - az ásatáson részt vevők visszaemlékezése és a Székelykeresztúri Múzeumban fennmaradt dokumentáció nyomán - tudjuk, hogy valamennyit agyagból épített, kerek alaprajzú kemence fűtötte. Ezek a leletek több évtizedes néprajzi vita végére tettek pontot. A székely lakóház korai alakulását eladdig kényszerű hipotézisek sorozatával megvilágító néprajzi kutatásban e téren ugyanis két, egymással élesen szembenálló felfogás rajzolódott ki. CS. SEBESTYÉN Károly már az 1930-as években arra a következtetésre jutott, hogy az Árpád-kori Székelyföldön ugyanúgy egyhelyiségű, kemencés füstösházakban laktak, mint Kelet- és Közép-Európa többi népei. CS. SEBESTYÉN azt is feltételezte, hogy mindehhez a mintát a Kárpát-medencében talált szlávok házai szolgáltatták.

1 1. CS. SEBESTYÉN Károly 1930.; CS. SEBESTYÉN Károly 1941. 46-90. 368