Cseri Miklós – Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2001)
Takács Miklós: Az Árpád-kori köznépi lakóház kutatása, különös tekintettel az 1990-es évekre
Nógrád megye), ahol az Árpád-kori falu régészete „hagyományosan" elhanyagolt terület, és e helyzeten csak az változtathat igazán, ha e vidékeken is megindulnak az infrastrukturális építkezések. Fentebb, az autópálya-építéseket megelőző leletmentések taglalása során már utaltunk arra, hogy a feltárások számának örvendetes gyarapodásával ellentétben egyáltalán nem növekedett a feldolgozások száma. Csak megismételni tudjuk azt, hogy - mivel a leletmentések révén a feltárt objektumok száma nagyságrendekkel nagyobb lett - a közlemény alapján megismerhető telepek részaránya sajnos igen alacsony szintre süllyedt. Folytatódott továbbá azon korábbi gyakorlat is, miszerint az egyes munkálatok eredményei jórészt csak előzetes jelentésekből ismerhetők meg. Kivételként az esztergom-szentgyörgymezei közlemény, 209 valamint MÉRI István tiszalök-rázomi ásatási naplójának 210 a megjelentetése kínálkozik. Ez utóbbi munka nem csak azért fontos, mert belőle a telepfeltárás nagymesterének munkamódszere ismerhető meg, hanem kordokumentumként is jelentős adatokat tartalmaz. A fentebb vázolt, igen alacsony közöltségi szint miatt válhatnak igen hasznos segédeszközzé azon áttekintések, amelyek lelőhelykataszterként veszik számba a Nyugat-Dunántúl, 211 illetve Csongrád megye 212 telepásatásait, valamint a Népi építészet... с sorozat egyes köteteinek régészeti áttekintései. A kutatástörténet lezárásaként szólnunk kell még az Árpád-kori településrégészet egy sajátos aspektusáról. Arról, hogy fokozott figyelemmel kell kísérnünk a szomszéd államok telepfeltárásait is. Annak következményeként, hogy a trianoni békeszerződés nyomán a magyar állam a középkori ország területének csupán mintegy egyharmadát foglalja magában. Általánosságban megállapítható, hogy az utódállamok többségében az Árpád-kori lakáskultúra elemzése - miként a középkor egészének a kutatása is - gyakran esik áldozatul aktualizálási tendenciáknak. Olyan törekvéseknek, amelyek az illető - a 20. század vonatkozásában államalkotó - nemzet ősi jelenlétét, és/vagy a modern államhatárok múltbéli visszaigazolását célozzák. Az alkalmazott sablonos érvek az esetek többségében érdekes hasonlóságokat mutatnak, még akkor is, ha ezeket különböző népek fiai írják le. Egyrészt szokványos kiindulópont elvitatni a „nomád" magyaroktól az állandó település létesítéséhez, valamint a lakóház felépítéséhez szükséges ismereteket. Másrészt pedig axiomatikus jelleggel szokás hangoztatni az illető szomszéd nép őseinek jelenlétét, többségi lakosságként, már legalább a középkor hajnala óta. Szlovákia esetében pedig e két, igencsak vitatható értékű érvhez még rendszerint társult egy további, sokszor ki sem mondott tévtan. Egy, a cseh Lubor NIEDERLE munkái által ihletett, pánszláv megközelítés, miszerint a kelet-közép-európai térségben a korai középkorban csak és kizárólag a szlávok értettek volna a fazekassághoz, így a kézi korongon formált edények eleve szláv hagyatéknak tekintendők. Nem lepődhetünk meg tehát azon, hogy amikor az 1950-es években Szlovákia területén sor került az első Árpád-kori falufeltárásokra, az ezeket elemző szakemberekben - így pl. az első áttekintést megíró Alojz 209. LÁZÁR Sarolta 1998. 210. MÉRI István 2000. 211. ILON Gábor 2000. 87-98. 212. BÉRES Mária 1998. 172-180. 21
