Barna Gábor szerk.: Társadalom, kultúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 57. (2001)

Paraszti gazdálkodás és tárgyi kultúra - Simon András: A gúzsos szőlőprés. A mustnyerés archaikus eszköze és technológiája Délnyugat-Magyarországon

252 Simon András Magam a Nagykanizsa környéki (Délnyugat-Dunántúl, Zala megye) borkultúra néprajzi kutatása során bukkantam a Nagykanizsa melletti Förhénc szőlőhegyen 1995-ben egy 1863-ban készült, még használatban lévő gúzsos szőlőprésre. 1995 októberében - szüretkor - Kupó Jenővel videofelvételt és néprajzi dokumentumfilmet készítettünk a ma már igen ritka szerkezetről. A faprést nem csupán kameránk kedvéért állították munkába, az idős szőlősgazda gúzsos préssel sajtolta még akkor is oltott és direkttermő szőlőit.

36 (3. kép) Úgy gondolom, hogy a néprajztudományban egyre többet emlegetett „huszonnegyedik óra" utolsó percében, a teljes eltűnés előtt sikerült megörökítenünk a Délnyugat-Dunántúl szőlőfeldolgozásának évszázadokon át meghatározó eszközét és a hozzá kapcsolódó mustnyerési technológiát, melyről mindezidáig nincsen minden részletre kiterjedő leíró-összehasonlító elemzés a néprajzi szakirodalomban. A filmen is megörökített förhénci gúzsos présen kívül még működő példányokról vannak adataim Cserfőről, a becsehelyi és a homokkomáromi szőlőhegyről. A datált, felmért gúzsos szőlőprések legtöbbje a XIX. századból való, de vannak korábbi adatok is: így például a rigyáci szőlőhegy egyik - vélhetően legrégibb - présének főgerendájában az 1747-es évszám van vésve. Részei a következők: Egy több mint 4 méter hosszú, 40-50 cm szélességű és vastagságú, 2-3 mázsa tömegű tölgyfa nyomógerenda (bábán, főbábán). Vastagabbik végén helyezkedik el a prés lógója, mely a főfába illesztett kerek vagy szögletes csavarmenetes orsótokból (kos, vezsnek), a benne futó, gyertyánból, akácból vagy vadkörtefából készült orsóból, a rajta keresztülszúrt hajtórúdból (préshaj tó fa), valamint a lefelé szélesedő, kb. 50 cm átmérőjű, 70 cm magasságú préstuskóból áll. Az orsót, hogy könnyebben lehessen csavarni, időnként faggyúval kenik meg, zsírt nem használnak e célra, mert „ megfertőzheti" a bort. A főgerenda alatt szimmetrikusan helyezkedik el a présmelence. A ma már betonból öntött, 3,3 m

2 alapterületű melence elődje tölgyfából készült, s két talpgerendába (szorító fa) ágyazva állt. A melence két oldalán áll a kétkét, egyenként 2 méter magas oszlop (bábántartó oszlop, szárfa), melyeket páronként felül egy-egy léc (szárfahötés) kapcsol össze. Az orsótól távolabb eső oszloppár között nyeles deszkalapocskák (rigó, röntfa, lapicka) vannak, ezek segítségével rögzítik és mozgatják a főgerenda vékonyabbik végét. A nyomógerendát középütt az oszlopokon átszúrt hengeres fa vagy vas (kóbolgó, kásolgó, bábánfa) támasztja alá. (4. kép) A furtzúzás - mint a préselést megelőző munkafázis - eszköze a három ágban végződő szőlőtörő fa (cséka) volt. Ezzel már a puttonyban megmaszóták a leszedett szőlőt, amit aztán a présmelencébe öntöttek, s ott mesztéláb taposták tovább. A taposás történhetett ritkaszövésű zsákon keresztül is, szintén a présmelencében. így a 36 Kupó Jenő-Simon András: A gúzsos szőlőprés. (Néprajzi film) JATE Néprajzi Tanszéke, Szeged, 1996. 37 Korábbi kutatásaim részleges anyagközlése: Simon András 1999. 255-257. 38 A gúzsos prés részeinek megnevezését a saját terepmunkám anyaga alapján írtam le. Ez a terminológia csak kis mértékben tér el a Markó Imre Lehel által közöltektől, de szinte teljesen különbözik a nem néprajzi leírást adó, s így a népi terminológiát nem alkalmazó Tersánczky megnevezéseitől.