Barna Gábor szerk.: Társadalom, kultúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 57. (2001)

Paraszti gazdálkodás és tárgyi kultúra - Szabó László: Lépes madarászás a Közép-Tisza vidékén

Lépes madárászás a Közép-Tisza vidéken 223 kenderikére (Acanthis cannabia) és erdei pintyre (Fringilla coelebs c.) vadásznak az ártéri erdőkben. Tiszapüspöki adatközlőm szerint legalkalmasabb vadászatra a párzás utáni időszak, mert akkor „még nagyon törődik a párjával a madár" és így a csalimadár hangja odahívogatja a felállított csalifához a társat. Ősszel általában alkalmatlan az idő, mert akkor „nem érdekli a párja" s hiábavaló a csalimadár hívogatása. Ezt szolnoki tabáni adatközlőm is így említette. Az egybehangzó vélemény lehetett azért is, mert ők gyakrann vadásztak együtt. Ám Lörincz István szerint ez nem lehet igaz, lehet félrevezető adat is. Ugyanis ekkor napokon át ülhetnek kint, s alig fognak valamit. Az alkalmas idő az ősz, mert ekkor a madarak már csapatostól járnak, ezek ugyanis csapatmadarakká alakulnak. Ez az igazi nagy fogás lehetősége. A madarak, úgymond kommunikálnak egymással, hogy összetartsanak. A csalimadár hangjára visszarepülnek, de az, mert kalitkában van, nem jelenik meg, ezért figyelik, majd rárepülnek a csalifára és fogva vannak. Éppen mert több madár is a csalifára repülhet, a gubóba a lépvesszőt lazán teszik be, a repülni akaró madár könnyen kiránhatja, de messzire nem jut vele, ekkor futnak utána. Várhatják az újabb csapatot, mert nincs vergődő madár a csalifa lépén. Ugyanis 3 dekánál többet még az erősebb példányok sem tudnak messze elvinni. Van úgy, hogy 20 madarat is befognak egy nap. Ma már rézpálcát is alkalmaznak, ha üzleti céllal fogják a madarakat. S a nagyobb fogás érdekében több különböző fajtájú madarat is kitesznek csalimadárként, hogy mikor melyik repül arra. A madarász jól ismeri a vadászott madarak fészkelési és tartózkodási helyeit, s úgy választja meg az alkalmas vadászlest, hogy az a tartózkodási hely közelében legyen. De nem fák között, hanem sík terepen, olyan helyen, ahol a közelben bokor, fa nincs. Az erdővel érintkező rétségek széle a legalkalmasabb erre. Fontos ugyanis, hogy a felállított csalifa vagy ahogyan Szolnok környékén nevezik lajpánt egyedül álljon a sík terepen, az odacsalt madár azon telepedhessen majd meg. Legfeljebb egy távolabb eső másik fa vagy bokor állhat a közelben, amely a madarász búvóhelye lehet. Igen alkalmasak vadászatra a hajnali órák, amikor „a madaraknak a legnagyobb hangjuk van". A helyszín kiválasztása után a madarász alkalmas, kb. gyermekcsukló vastagságú gallyat választ ki, tövén levágja, meghegyezi, majd lombját gömbölyűre nyesi, esetleg ha kell, összekötöz ágakat, hogy a megnyesett fa gömbfelületü legyen. Ezután a gallyak végére ráhuzogálja a gubókat. Ezek bodzafából vágott, kb. 10 cm hosszú, hüvelykujj vastagságú, lyukas facsövecskék. Szükség esetén napraforgó kóróból is készítik. A gubókat a gömbfelületü lajpánt (csalifa) gallyainak végére húzgálja. Ezután leszúrja a földbe a csalifát, olyan mélyre, hogy a nagyobb szél sem tudja felborítani, majd a gubókba egyenként beleilleszti a meghegyezett végű, léppel bemázolt lépvesszőket. A madarász szétnyitja a léptáskát és hozzányomva a léptáska felületéhez a vesszőt, forgatni kezdi a mézgában. Mikor két-három forgatás után kellő mennyiségű ragadós anyag van a vesszőn, óvatosan beerősíti a gubókba, úgy, hogy szoruljon majd, s a madár ki ne ránthassa. A lajpánt gömbölyű felületéből 1015 mézgás lépvessző áll ki, úgyhogy a madár csakis ezekre a kiálló vesszőkre tud majd letelepedni, magára a gömbfelületű lajpántra nem.