Barna Gábor szerk.: Társadalom, kultúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 57. (2001)

Paraszti gazdálkodás és tárgyi kultúra - Szabó László: Lépes madarászás a Közép-Tisza vidékén

Lépes madárászás a Közép-Tisza vidéken 221 az énekes madarak, egyúttal rendbetartva a fákat is, s egészséges gyümölcs terem. Szólnunk kell még a többnyire kivágott kastélyparkokról is (pl. a martfűi Szobotka kastély), ahol szintén sok, olykor ritka madár is fészkel. Az ártéri erdők kiirtásával, mentesítésével, galéria erdők sávjának csökkenésével, ritkításával együtt mindinkább a múlté lett egy igen nagy kedvvel űzött foglalkozási ág, a madarászás is. Még 40-50 évvel ezelőtt a szolnoki piacon a madár és galamb árusoknak külön helye volt, s a madarász jó mellékjövedelemre tehetett szert a befogott énekes madarak árusításával. Ugyan - akkor a madárvilág pusztulásának hatására - a harmincas években törvényt hoztak az énekes madarak védelmére, s büntették befogóikat. Ez azonban nem vetette vissza a madarászást, a befogott madarak árusítását. Szolnok polgári lakosságának körében ugyanis kedvelt dolog volt a madarak tartása. A szolnoki iparosok, kereskedők, s részben tisztviselők, paraszt-polgárok, előszobáikban és belső házaikban szívesen tartottak madarat. De más vonatkozására is utalok. Szolnok egyik leghíresebb gyermekorvosának várószobája több kalitkával, s ha jól emlékszem aqváriummal is telve volt, s a várakozó beteg gyermekek így lefoglalták magukat, nézték, hallgatták a madarakat. A polgári ízlés éppoly velejárója volt ez a XX. században, mint ugyancsak e körökben divatos csipkekészítés (szolnoki csipke), magyaros, főként erdélyi stílusú hímzések készítése a húszas-negyvenes években. így a meghozott rendeletek ellenére tovább folyt a madarászás, a madár árusítás. Nem is a szigorú intézkedések, hatósági ellenőrzés vetett véget ennek, hanem az életforma megváltozása. A régi városi polgárság a XX. században egységesült jellegzetes kultúrája felbomlott, s vele együtt elmúlt a madártartás divatja is csökkent. Ugyanakkor a szolnoki Széchenyi lakótelepen ma is számos erkélyről szól a madárdal, legfeljebb ezt a madarászok tagadják. Lörincz István szerint ma is tömegesen madarásznak épp Szolnok környékén, s bladják őket, sőt egész csoportok buktak le az utóbbi időben, akik madárkereskedések számára főleg Budapestre szállítottak. Szerinte ma három célból fognak madarat: egyfelől vérfrissítés céljából, másfelől a keresztezéssel elérhető különleges hangok miatt, harmadrészt, hogy gyönyörködjenek bennük, a gyermekek játszani tudjanak velük. A madarászás tehát nem veszett ki egészen. Felnőtt férfiak, suhanc korú gyerekek máiglan űzik a tiltott foglalkozást Szolnokon és környékén. Egy részüket azonban nem az üzlet, hanem a vadász szenvedély hajtja, hasonlóan a horgászokhoz. Nem a madarak tartása érdekes számukra, hanem a befogással járó izgalom, a vadászat öröme. Mivel a madarakat ma eladni nem tudják (nem is akarják), ezért cserélik, némelyek a madarászok szerint néhány havi fogvatartás után elengedik őket, s csak csalimadárnak tartják meg a „legjobb szavúakat". Az emlékezet szerint régebben hurokkal, csapdákkal is fogtak madarakat, de ezek emléke már csak töredékesen él. A tiszakürti Csukásban, mely nádas, ritkafás terület, gyűjtésünkkor bemutatták a hurkos madarászást is, legalábbis a hurokkötést lószőrből és annak felszerelését. A ma is élő módszer azonban, mely régen is a legelterjedtebb volt, a lépezés. Talán azért maradhatott meg ez a módszer leginkább, mert ez a legösszetettebb, legtöbb foglalatosságt és szakértelmet igényli, ugyanakkor a legtöbb vadászélményt is ez nyújtja.