Barna Gábor szerk.: Társadalom, kultúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 57. (2001)
Paraszti gazdálkodás és tárgyi kultúra - Szabó László: Lépes madarászás a Közép-Tisza vidékén
220 Szabó László békát, siklót a fiaknak és azok hogyan fogadják, hogyan szedi szét az anyjok, hogy minden éhes csőrbe kerülhessen. Ugyanígy tudnak mindent a fecskékről, hiszen az eresz alatt, az istállóban fészkel. Magam is megfigyeltem, hogyan épül a fecskefészek: tenyérnyi kis megülepedett vízben miként mártja meg a madár a fűszálat a híg sárban, s hogyan illeszti oda az utolsó szálakat is, gyűjt a fészekbe puha tollakat. A védett madár fogalma a parasztságnál is kialakult. Gólyát, fecskét, rozsdafarkút nem illik bántani, elhajtani, még ha piszkolnak is. S akkor itt van a beteg állatok befogása, gyógyítása (pl. őz), majd szabadon engedése a gyermekek siránkozása közepette. De, hogy a szárnyasokról szóljak vadkacsát, vadlibát fognak be - ezt haszonállatnak tekintve - elvágva szárnyukat, hogy ne repülhessenek (Szűcs Sándor a szárnytollak összekötéséről is szól). Megfigyelik őket, tudják, hogy természetük miben különbözik a baromfiudvar kacsáitól, libáitól. Tiszaderzsen és Tiszasason egyaránt elmondták, hogy elkülönülnek minden aprójószágtól, együtt, egy csapatban vannak, s amikor eljön a költözés ideje, milyen fájdalmasan hápognak, gágognak, néznek az égre. Szűcs Sándor a darut írja le, amely hozzászokik az emberhez, őrzi háza nyugalmát is. 13 Már a rómaiak is, s később a középkorban is ezt az érzékeny madarat várfokok őrzésére is használták, mertjeit adtak, ha idegen közelített. Számos város és község címerében ábrázolják a féllábon álló őrdarut, amint egyik lábával követ fog. Azt elejtvén zajt csap, s felriasztja az őrzőket (pl. Püspökladány, Tiszaörs címere). Az ember tehát természetes körülmények között, illetve házhoz szelídített vadmadarak segítségével megismerte a természetüket, a tapasztalatok hagyományozódtak, gyarapodtak, s ez befogásuk módját is kialakította. Az alábbiakban, e rövid bevezető után egyetlen vidék anyagával szeretném gazdagítani a lépes madarászásra vonatkozó irodalmat. Ezen a gyűjtésen Bellon Tiborral voltunk együtt Tiszapüspökiben. 2. Szolnok-Tiszapüspöki-Tiszavárkony környékén még az 1920-as években hatalmas ártéri erdők, kiöntéses lapos területek voltak, ahol ezerszám éltek a legkülönbözőbb madarak. Azóta az ártér mindinkább összeszorult, lokális gátakkal mentesítettek hatalmas területet, s az évi kiöntés elmaradt. Különlegesen nagy vízállások esetén kerülnek már csak (ekkor is részben) víz alá az ún. „mentetlenek". Megritkult itt nemcsak a vízi madarak száma, hanem minden egyéb madárfajé, s ma még az ártéren és környékén is csak a varjú, balkáni gerle és a veréb található nagyobb számban. A „mentetlenek"-ről az árvízmentesítés velejárójaként kiirtották ugyanis a galéria erdőket, vagy egész keskeny sávra szorították vissza. Mindez együtt járt a madárvilág pusztulásával, az értékes és kényesebb fajok számának erős csökkenésével, az alkalmazkodni tudó, életképesebb fajok számának növekedésével. Az ártéri gyümölcsösök kivágásával nagy számban csökkent az énekes madarak száma is. Ott ahol nem vágták ki, magukra hagyták, hogy felverje őket a gaz (pl. Tiszakürt alatt Ságon), az ellenálló fafajiakon az érett gyümölcsök sokasága illatozik, az áthatolhatatlan bozót megőrzi az emberi beavatkozástól a fákat, százszámra fészkelnek 13 Szűcs 1977.74-77.
