Barna Gábor szerk.: Társadalom, kultúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 57. (2001)

Bellon Tibor 60 éves (Szilágyi Miklós)

Bellon Tibor 60 éves 13 tását jelenti, a néprajzi iskolázottság és a csak „terepen" megismerhető néprajzi jelenségek fölényes biztonságú ismerete segítette Bellont. A recens táj szavak, szakszavak jelentéstartalmának ismerete, tehát a forrás más számára rejtélyes szóhasználatának a legkézenfekvőbb megfejtése; a szövegben csak utalásszerűén felidézett munkafogások, társadalmi formációk, rítusok automatikus azonosítása az élő, az emlékezettel még elérhető mindennapi gyakorlattal - a módszer tulajdonképpen hallatlanul egyszerű lenne, ha nem érzékelné s érzékeltetné újra meg újra Bellon, hogy ami a XVIII. és a XX. században azonosnak látszik (ezért nélkülözhetetlen a recens ismeret a forrás értelmezésekor!), eleve nem lehet azonos: más a jelentése és jelentősége a gazdaságban, a társadalomszerveződésben. Vagyis „hagyomány"-fogalmunk újraértelmezése: az állandóság és a változékonyság folyamatos egyensúlyának nemcsak érzékelése, de mindennapi átélése: ebben az értelemben „hagyományosan" szerveződött mezővárosba való integrálódás is ott van ennek az adatkezelési módszernek a hátterében. Nagykunsági köteteinek, tanulmányainak születésekor már - az egyetem elvégzése, 1964 óta - a karcagi Győrffy Istvánról elnevezett Nagykun Múzeum igazgatója. Ami persze - különösen az első években - nem volt olyan nagy stallum, mint amilyet a fogalom sejtet: egyszemélyben mindenhez értő múzeumi szakembernek kellett lennie. Azaz kényszer-polihisztornak, kultúr-mindenesnek, város-eszének. Bellon következetesen vállalta mindazt, amit egy kisváros múzeumának igazgatójaként (s a nem feltétlenül entellektüel városvezetők szeszélyeinek kiszolgáltatva) vállalnia kellett: rendezett Nagykunság-történetnek álcázott állandó néprajzi kiállítást és számbavehetetlenül sok, döntően képzőművészeti időszaki kiállítást, írt újkor-történetet, kezdeményezett szobor-állítást, megünnepeltette a várossal a jubileumokat (s nemcsak a munkásmozgalom jeleseiét!). Úgy tette mindezt, hogy rendre elkerülte, elhárította az ilyen kisvárosi értelmiségi léthelyzetnek a buktatóit: a polihisztorkodással majdnem szükségszerűen együtt járó felületességet, s a kultúrmindenest, a város-eszét újra meg újra megkörnyékező „közéleti szerepvállalást". A hibátlanul átélt-végigjátszott (mellesleg, bár nem mellékesen Móra Ferencdíjjal is elismert!) múzeumigazgatói szerepnek ma már - karcagi lakosként és mellékfoglalkozású muzeológusként, de a szegedi egyetem néprajzi tanszékének vezetőjeként - csupán a szigorúan szakmai eredményei látszanak érdekesnek, kiemelésre érdemesnek. Tehát: a Nagykunság redemptió utáni történetéről, ezzel együtt a lakosság történeti tudatáról, nomeg gazdálkodásáról, életvitelének legfőbb jellemzőiről írt, a Gondolat Könyvkiadó gondozásában megjelent monográfia {Nagykunság. Budapest, 1979); az 199 l-ben megvédett, utóbb-jelentősen kibővítve-könyvvé formált kandidátusi értekezés a Nagykunság (s persze nemcsak a Nagykunság, hanem az alföldi mezővárosok) XVIII-XIX. századi állattartásáról-pásztorkodásáról mint árutermelő gazdasági ágazatról (Beklen - A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században. Karcag, 1996); a társ-szerkesztői közreműködésével az Európa Könyvkiadónál megjelent Szolnok megye népművészete (Budapest, 1987); a Nagykunsági Füzetek címmel szerkesztett könyvsorozat, melynek kötetei közül ha a kissé vegyes színvonalú helytörténeti tanulmányok nem is, Győrffy István születésének 90., majd 100. évfordulóján megrendezett tanácskozá-