Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

pátosz nélkülisége bepillantást enged a kor és e sajátos világ mindennapjaiba, s közben megörökíti a Szolnok környéki tájat bombatölcséreivel, szétlőtt állomásaival s itt-ott felbukkanó egyszerű embereivel. Értékes dokumentuma annak, hogy a - számunkra kedves - tájat hogyan látta 1944-ben egy itt keresztül hajszolt kisember, akit az elmúlt évtizedekben Csatkai Endre Kossuth-díjas művészettörténészként ismertünk meg. Mélységes humánummal teli emlékezése egybecseng Arnos Imre „Szolnoki vázlatkönyvének" a pusztulás szörnyűségeit felvillantó, döbbenetes erejű szürrealista vázlataival. „...A vasúti híd romjaitól tán 500 méterre állott meg a vonatunk, mögénk még egy vagy két munkaszolgálatos század kocsisorát tolták. Kietlen vidékre kerültünk. Engem a Holdról készített kráteres fényképekre emlékeztetett: itt is a vasúti töltés két oldalán bombatölcsér bombatölcsér mellett. A hídnál bakterház romjai. Magát a Tiszát sem láttuk, eltakarták a füzesek. És mindenütt német katonák... A Tiszahídnál emberlakta hely nem látszott sehol. Elmentem vizet keresni. A hídnál levő őrház mellett volt ugyan egy megsérült kerekes kút, de vödör nélkül... amikor kötélen leengedtem a vödröt, mocskos víz jött fel fadarabokkal, rozsdás szegekkel, roncsokkal. Azért egy vödörrel fel akartam vinni a töltésen álló konyha-kocsinkba, de egy német katona utamat állta: adjak neki. Magyaráztam: nem ivóvíz; erőszakkal kiragadta kezemből a vödröt, de azután undorodva földre dobta. Nem lehetett róla szó, hogy felfőzik a vizet. Elindultam a szajoli állomás felé. A hídig kettős vágány futott, a mi vonatunk mellett szinte az állomásig álltak a megrekedt teherkocsik; a mi vágányunkra is néha rájárt egy mozdony; váratlanul nagyot lökött a mi kocsisorainkra, ilyenkor főleg a konyhakocsin, meg a századirodában volt nagy csörömpölés. Félúton volt egy romokban álló őrház, annak kútja használható állapotban, segített nagy bajomban... Október 6-án fordult egyet a kerék. A hírek szerint Mezőtúr felől tört északra a szovjet hadsereg, át kellett kelnünk a Tisza túlsó partjára. A híd úgy ahogy készen volt ugyan, de valamely csigalépcsőn meg-megszorulva folyt az átkelés... Nem volt könnyű megtalálni a szétszórt tanyák közt a mi szakaszunkat, de a jó pusztaiak minden zúgolódás nélkül állták, hogy elfoglaljuk csűreiket, magtáraikat. A mosoda igen távoli tanyára került. Felállítottuk a katlanokat, megfőztük az első rántott levest az új helyen Másnap, 7-én reggel fát aprítottam, elláttuk a konyhát, a reggelit kiosztottuk, embereink kivonultak a hídhoz, immár a túloldalon. Hanem minduntalan riadó volt, bomba nem esett, a csűr ajtajába húzódtunk, bár a tanyaiak szívesen hívtak a pincébe... Hamar megjött a híre, lövik az oroszok a partot. Mezőtúrt is elfoglalták már. Hamarosan ugyanezzel a hírrel visszajöttek a mi embereink is. Megkapták az ebédet, szétszóródtak. Ennyire közel sem voltunk még a harchoz. Mint ilyenkor természetes, mindenki javasolt, várjuk be a Tiszán átkelő szovjet csapatokat, addig bújjunk meg. De hol? Mások tudni akarták vezetőségünk véleményét. Hadnagyunk, őrmesterünk eltűnt. Végre nagy nehezen híre járt, hogy a hadnagy bement Szolnokra utasításért. Parancsok röpködtek a levegőben, ismeretlen forrásból, hogy vonuljunk a város felé egy országút mellé... Végre megjelent őrmesterünk, minden kérdezősködés elől elzárkózott, megparancsolta, hogy mindenki egy ásót vegyen magához. Tovább vártunk. Sötétedett. Robbantások zaja hallatszott a város felől..." 1944. október 8. Mezőtúr irányából Szolnok-Szanda felé váratlan gyorsasággal előretörő szovjet páncélos ék meglepte a német alakulatokat. Szolnokon is nagy pánikot okozott a hír, s a városi hivatalok vezetői a kiürítési rendeletre hivatkozva elhagyták a várost. Hogy mi történt valójában e napon? - azt egy szovjet haditudósító - ma kiváló Petőfi-fordító - Alekszandr Gerskovics világítja meg számunkra: „...Harci egységünk, amelyben haditudósítóként szolgáltam, éjjel-nappal üldözte az ellenséget, Szolnok alatt érte el a Tiszát. Emlékszem előretolt egységeink rövid összecsapására 399