Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Vasárnap. Szolnoki magazin. II. évf. 2. sz. 1992. febr. 2. 8. p. ül. IV. Látni kellett volna a szolnoki művészek, művészbarátok arcát amikor a Szolnoki Művésztelepet és a várost ért képveszteség merült fel beszélgetéseink során. Mit is mondhatott volna mást Chiovini Ferenc is, mint amit annyiszor hallottam tőle és más művészbaráttól: „Vitték a képeket a hiüeri hordák, a szovjet hadsereg martalócai és a »honi kozákok«, értve ezen az itthoni »szarkákat«." Az előbbi közleményeinkben részleteztük, hogy mi pusztult, vagy tűnt el Chiovini Ferenc festőművész és Patay Mihály grafikusművész műterméből. De mi volt még a többi tíz műteremben? A kár megállapítását megnehezítette és lehetetlenné tette az a pótolhatatlan veszteség, amelyet a Szolnoki Művészeti Egyesület irattárának, jegyzőkönyveinek, dokumentációinak, könyveinek pusztulása jelentett. Művészeti folyóiratokat, katalógusokat kellett végignézni, hogy adatokhoz jussunk. Szerencsére 1927-ben a Művésztelep 25 éves jubileumi tárlata alkalmából nemcsak a „Szolnok a művészetben" című kiadvány jelent meg Szolnokon, hanem mellékletként a 12 műteremben kiállított 470 kép katalógusa is. Ebben található a 9. és 10 számú - egybenyitott - műteremben a művészegyesületi törzsgyűjtemény 100 műtárgya is. Bemutatjuk Kléh János „Téli táj" című festményét, amely a katalógus 74. tételszámán szerepel. A kiváló tájképfestő egyik legjobb alkotása volt ez. A képek kiválasztásánál ugyanis a művészek azt a gyakorlatot követték, hogy a művész által felajánlott festmények közül a törzstagok választották ki azt, amelyet méltónak találtak a művészegyesületi törzsgyűjteményben való kiállításra. A jubileumi kiadványban a legjelesebb művészettörténészek szóltak a negyedszázad eredményeiről. Idézzünk belőlük, mert véleményük csak aláhúzza az elveszett képek értékét: Ybl Ervin: „A nagybányai és szolnoki képek nemcsak egy különleges csoportját jelzik a magyar piktúrának, hanem a festményeken magát Nagybányát és Szolnokot is fölismerhetjük zöldlombos hegyeivel, vakítóan kék egével, piros templomtoronygombjával, vagy fénytől, homoktól vibráló levegőjű rónáival, zöldessárga reflexektől hímes folyóival. Itt a téma maga a két város, annak környéke, emberei: ebből születik meg a kép, nem pedig a valóságtól elvonatkoztatott ábrándokból... Láttuk ezt már a francia Barbizonban is és ugyanez ismétlődik meg a két magyar városban. A plein air-nek uralomra jutása folytán ismerték föl művészeink a magyar föld festői különlegességeit a maga igazában, így születhetett meg a tőről metszett magyar piktúra..." Lyka Károly „Szolnok hatása" című írásában megállapítja, hogy ,,a szolnoki művésztelep fontos küldetést vállalt és teljesített. Régen a Pettenkofen korszakban a festők érdeklődése oly elemekre irányult, amelyek az akkori Szolnokon még a falusiasságot képviselték. Amióta a mostani művésztelep fönnáll, a típusos szolnoki kép messze túlterjed a piac festői intimitásain, apró epizód-alakjain, cigányain, csirkés kofáin, s megnyitja nekünk a Nagy-Alföld széles látóhatárát. A sokáig ok nélkül elhanyagolt Nagy-Alföld, a maga geológiai monumentalitásában, mint új festői érték vonul be Szolnokról művészetünk kincsesházába..." Gazdagodtak velük a szolnoki polgárok lakásai is. Kezdetben néhány képet vesznek lakásuk díszítésére amit barátaiknak, ismerőseiknek megmutogatnak, de lassanként szokássá válik a tárlatlátogatás, a képvásárlás. Gonda Béla, sokáig a telep igazgatója állapítja meg: „... akinek Szolnok művészi otthont adott, a festők jó szívvel ott voltak, amikor a polgári otthon ízlésének emeléséről is volt szó... Szolnok egész 486