Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Osztreicheré, kitöl a fuvarosok piacok alkalmával, meg a gazdasági termények befuvarozásánál és faanyagok szerte szállításakor cukrot, meg sót, meg miegyéb apróságot vittek községeikbe, mert otthon drágábban kapták. A másik bolt a „Fekete Medve" volt. Ez, kiválóbb árujával, a helyi úribb közönség bevásárló helyévé fejlődött. Megírom, hogy 1876-ban bajba keveredett Monspart - sietve szerezte meg a elhunyt Deák Ferenc életnagyságú, olaj mellképét és ugy helyezte irodája falára, hogy az minden üzletbe belépőnek szemébe tűnjön. Csakhamar morajlás keletkezett körülte és sokan bojkottálták a „hazaáruló" kereskedőt. Nem akadt soha sem ipari, sem kereskedelmi téren vállalkozó, ki a vidék kiskereskedelme szükségletének ellátására vetette volna magát, minek lehetősége megmaradt volna Pesttel való szoros kapcsolata után is. Sőt a vasút is megadhatta volna hozzá az eszmét. A teher- és gyorsáruforgalma óriási volt a végállomásnak, ahol ugy halmozódtak fel a küldemények, hogy a szekéren tovább fuvarozásából urasán megéltek a speditőrök. A városhoz viszonyítottan csekély jelentőségű volt a hetivásárja is. A mindennapi piacon pedig pár gyümölcsöskofa, péksüteményárus, mézeskalácsos ülte körül a Hősök hatalmas gúlájának lépcsőfokait. Pádua sokkal kisebb város és piactéri vásárcsarnoka állandóan nyitva áll. nemcsak élelmiszerrel megrakva, hanem minden ipari, kereskedelmi cikknek külön osztálya van benne. Sóhivatala is emelte Szolnokot, de ugy ez, mint a vasúti javítóműhelye csak néhány napszámos és egy kis csapat munkás foglalkoztatását jelentette. A két év előtti kiállítás megmutatta, hogy ötven esztendő alatt mit fejlődött Szolnok kis- és gyáripara s ha ezt lebecsülni nem is szabad, helyén való rámutatni, hogy a világégés előtt Nagyvárad vezetett az Alföld városai között minden téren az előre töltetesben. Hogy Szolnok mai helyzetét, nagyvárosiasságát mégis kellőkép értékelhesse a mai nemzedék, megrajzolom hat évtized előtti képét. A vasut-utca városi torkolatánál, a templom felé nyúló Molnár-utcai sarkán félfedeles kovácsműhely disztelenkedett s a gyalogjáró mellé kidobott, reparálandó fiakker esztendőkön át pihent ott. Lecsapott ernyője alatt helyezték el a cseretárgyaikat az inasgyerekek: betyárbecsülettel nem nyúlva egymáséhoz. Onnét kotorásztam elő magam is azon parókát, bajuszt, szakállt, mit egy borbélysegéd készített azon megírandó színdarabomhoz, melynek címszerepét magamnak szántam. A vásártéren levő bekerített nagy telek a gyepmester lerakodó helye volt s a kis épület rajta a sintér rezidenciája. A városszéli kis korcsmától a vasúti - még kisebb - vendéglőig egyetlen földszintes hajlék volt: a puszta telken lévő „Tündérkert". Az uri muri-találkahely. A hosszú utca másik oldalán szőlőskertek voltak s egyetlen uri, szép, rendes épület árvult rajta. A város másik vége, a nagy híd felőli is csodásan épült ki félévszázad alatt. Egyetlen parkját, a Scheftsik-kertet, pár fa ékesítette, középütt pedig a nyári színkör faépülete állt, előtte kis, kétajtós bódéval, kettős zérós felírással. A gyalogjáróra esett s a léces kerítésen szabadon szemlélhették a járókelők. Ugyanazon a kis udvaron volt a roppantul primitiv gőzfürdő is. A népviselet tradícióját a szép tenyeres-talpas cselédlányok tartották fenn: a jász-kun községekből verbuválódott hajadonok, kik vállravetett rocskáikal mindig kicsípve jártak a Tiszára. Megyeszékhellyé 1876-ban lett Szolnok s bár nagy ünnepséget csaptak az örömére, igen kicsit változtatott ez a város képén. Furcsa, hogy sem Jászberénynél, sem Szolnoknál egy szó sincs erről a nagy eseményről egyetlen lexikonban sem s amikor ennek hitelességét kerestem: sehol adatra nem akadtam. 348