Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Ugyanazon esztendőben még nagyobb szenzációja akadt a városnak. A gyepmester udvarán, teljes nyilvánossággal akasztották fel az öcsödi postáskordély kocsisának két rablógyilkosát. Hogy az elrettentő példa memiyit ér, im itt a bizonysága: Elunván az inaskodást, pár hóval a kivégzés után szökve hagytam ott Szolnokot, loholva igyekezvén a vasúthoz. Közvilágításról szó sem volt s a vaksötét téli estén dübörgő lépéssel rohant irányomba valaki. Amikor összeértünk, rámvillogtatta tolvajlámpáját, meg jobb kezében magasra tartott, hatalmas, friss köszörülésü konyhakését. Aztán gúnyos megvetéssel végignézett és a faképnél hagyott. A hosszura tervezett inaskodás fejében gazdám mházott és ez mentette meg életemet. Három évtizeddel később állami refakciákat és egyéb értékes kedvezményeket jártam ki Szolnokon létesítendő olyan papírgyárnak, amely famentes áru előállítására volt kontemplálva s amelynél cégem nem akart mást elérni, mint hogy kiszorítsa legalább egy részét az akkor majdnem egészben behozott jobb külföldi papíroknak. Minden ment szépen, mind annak a megállapításáig, hogy a Tisza mindig zavaros vize nem alkalmas papírgyártásra. Szüretés esetén pedig nem vehette volna fel a versenyt még a kisméretű poprádi, vagy péterfalvai papírgyárakkal sem, amelyeknek arasznyi folyóvizeit hajtóerőnek is kihasználták. Ez a két gyár is kedvünkért rendezkedett be famentes papírok gyártására, hogy aztán csakhamar megszállóinkat szolgálja. Ma az egész müveit világ az elszegényedettség korszakát éli. Soká fogja nyögni, holott ennek elmulta előtt nagy vállalkozások, alapitások nem létesülhetnek. De hogy Szolnokot még hatalmas gyárvárosá fogja tenni a Tisza, az bizonyos, mert csak az örökbéke és az idő kérdése, hogy vizijármüvek országútjává váljék. Jászkun Kalendárium az 1990-es évre Szerk.: Tiszai Lajos Szolnok, 1989. 45. p. Katonasír Verecke felett 1915. május 12-én - az I. világháború pusztító harcai közt - a Kárpátokban a határon, Vereckénél egy csukaszürkébe öltözött tartalékos zászlós állt meg egy emlékműnél, Soós József, aki később az árokszállási és a tiszaföldvári iskolák megbecsült tanítójaként vált ismertté. Elővette jegyzetfüzetét, s bemásolta az obeliszk I. oldalán lévő sorokat: Honfi! e bércorom, szíved hevesebb dobogása jelzi, hogy ősi honod drága határa ez itt. Itt hangzott egykor riadó csatakürtje Lehelnek, Nagy Rákóczink itt hullatta búcsúkönnyeit. 349