Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

y 8. kép. Szolnoki szárazmalom a mai Petőfi u. és a Kazinczy u. találkozásánál, háttérben az 1835-ben épült toronnyal. - John Paget 1839-ben Londonban megjelent magyarországi útleírások illusztrációjaként közölt rézmetszet hanem inkább csodáim és elismerni az országot és intézményeit, alig tudta leplezni örömét. Nem volt még senki hálásabb az együttérzésünkért» mint a magyar. Nem engedte, hogy elhagyjuk addig a várost, amíg meg nem töltötte kocsinkat válogatott őszibarackkal, szilvával, dinnyével, a saját kertjéből. S hogy ne hagyjuk említés nélkül, egy nagy szolnoki kenyérrel, amely miként mondják, és én hiszem is, legjobb egész Magyarországon. Vendéglátónk - igaz - nem a hatalom, hanem egy derék ember benyomását kelti: s mégis - kedves olvasó -, láttál-e olyan jóságot, amellyel adni tudott, olyan érdeklődést utazásunk iránt, olyan érzelmeket, tetszést szülőföldünk iránt. S mindezt a figyelmet egy olyan egyéntől kapod, akit még sohasem láttál és akit valószínűleg soha sem fogsz újra látni..." Szolnok XIX. századi településtörténetében főleg a gazdasági helyzettel, a belés külterület szűk voltával, néhány jelentősebb építkezéssel foglalkoztunk és vizsgáltuk azt, hogy a vár - katonai jelentősége csökkenése miatt - hogyan veszíti régi formáját. A közreadott térképeken mindig Szolnok Korona Mezőváros megjelölés szerepel, jeléül annak, hogy a város nem magánföldesúrral van jobbágyi viszonyban, hanem a »Királyi Kamarával van szerződése, tehát a jobbágyság viszonylag magasabb fokán állnak. A kapcsolat korszakonként változó. Kezdetben, amikor kellett a betelepülő ebben a fontos kereskedelmi, közlekedési központban, jelentős kedvezményeket nyújtott a Kamara, máskor a helyzet rosszabbodott. Kezdetben ugyanis elegendő volt Szolnok viszonylag szűk határa és kevés szántóföldje a mezőváros lakosainak, különösen mert a környező kincstári birtokokat bérelhették legelőnek. A XIX. század első harmadára azonban a betelepülők révén is megnőtt a lakosság, szántóföld azonban részükre több nem jutott. így a zsellérek tömege a Kincstári Só- és Szálhivataloknál keresett munkát. Joggal merülhet fel a 188