Vadász István: A Közép-Tiszavidék kisvárosai a XIX–XX. században – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 54. (1995)

IV. A központ jellegű települések szerepköre és vonzásterülete a XIX. század elejétől a XX. század közepéig 1. A központok szerepköre és vonzásterülete a XIX. század első felében A választott módszerek lehetővé teszik, hogy megvizsgáljuk a településhálózat elemeinek differenciálódását. Mint láttuk, az 1830-as évek elejére a 7 mezőváros vásártartási jogot szerez. A vásárok területi vonzásáról azonban csak szórványos adataink vannak. Éppen ezért csak a céhes kézművesek, illetve a kereskedők területi megoszlását, továbbá a céhes iparosok és segédeik területi kapcsolatait tudjuk átfogóan elemezni. Jóllehet a kézműipar ebben a korszakban még nem tekinthető kizárólagosan városképző tényezőnek, mégis a kézművesek számának alakulása, területi koncentrációja egy agrár jellegű vidéken a vásárlóerő növekedésére, illetve a népesség számának gyarapodására is utal. A kézművesek szakma szerinti összetételének elemzése viszont fontos eredményekhez vezet. A céhes iparosok területi kapcsolatai pedig egyértelműen jelzik a központ—vidék jellegű viszonyt. A Közép-Tiszavidék településem 1817 és 1843 között eddigi ismereteink szerint 12 céh alakult (Mezőcsát: 3, Kunhegyes: 3, Tiszafüred: 3, Kunmadaras: 2, Nagyiván: 1 (ÉRI I. szerk: 1975—1976). Legkorábban a kunhegyesi és a kunmadarasi céhek jöttek létre. A közép-tiszavidéki céhek többségében általában 3—6 szakma képviselői találhatók. Ez is arra utal, hogy egy-egy településen belül az azonos szakmákhoz tartozók kevesebben voltak, így más mesterekkel kellett összefogni. A korabeli országos viszonyok ismeretében érdemes megjegyezni, hogy ez a jelenség viszonylag kiegyensúlyozott ütemű, nem robbanásszerű céhes fejlődésre vall. A kunhegyesi 60